Szilvia's Corner

Biztos mindannyiunk családjában akad egy férfi vagy nő, aki a második világháborúról tud ilyen-olyan formában mesélni. Nekem főleg a női családtagok meséltek, mivel mire megszülettem már nem nagyon éltek férfi rokonaim, akik abban az időben élték életüket. A férfi szemszögét filmekből és a könyvekből alapján ismertem meg, de már akkor egyértelmű volt, hogy egészen más volt női szemmel a háború.

Ezen meggyőződésemet tovább erősítette Anonyma könyve.

Maga az alaptörténet nem volt annyira ismeretlen számomra, hisz mint mondtam, hallottam már hasonló dolgokról, és Berlin megszállása nem különbözött sokban Budapest megszállásától (ó bocsánat! Felszabadításától).

Anonyma 1945. április 20-án kezdte írni naplóját és június 22-én fejezte be. Nem tudjuk ki ő, mi a neve és hogy honnan származik. Csak annyit tudunk meg róla, hogy kibombázták az előző lakhelyéről és kiutaltak neki egy másik, elhagyott lakást. Ideje felét az óvópincében tengeti a ház többi lakójával együtt, míg a másik felét élelmiszer bolt előtti sorbanállással és vízhordással tölti. Közben pedig mindenütt a halál ólálkodik. Testek hevernek az utcán, a parkban és a lakásokban. Ráadásul Berlin lakossága a nehezen csordogáló hírek ellenére tökéletesen tisztában van azzal, hogy nemsokára megérkezik a Vörös Hadsereg, amit már jóval megelőz a híre.


Eljön a nap. Az ő utcájukba is bevonulnak tankok és a lovasok. Szinte abban a pillanatban kivágódik a pinceajtó és meglátják az első ruszki katonát. Ettől a pillanattól kezdve megpecsételődik a berlini nők sorsa. Erőszak, erőszak és megint csak erőszak. Aztán pedig az éhezés, a kényszermunka és az örökös aggodalom: megjön-e a menzeszük és nem kaptak-e nemi betegséget. Annyira beleivódott már a nők lelkébe, hogy az első köszöntő szavak után azt kérdik egymástól: „Téged hányszor?”. Úgy érezzük sosem lesz ennek vége, és nincs is. A könyv vége nem befejezett és nem maradunk kérdések nélkül. Vajon mi lehet manapság ezzel a nővel? Mi lett vele a békekötés után? Mikor ehetett újra egy jót? Látta-e még valaha a rokonait? Mi lett vele és a barátjával? Vajon él-e még és álmodik-e az akkori dolgokról?

Mindig őszinte, sokszor nyers, de soha nem önsajnáltató. Úgy tekint az egészre, mint aki bosszúnak lett az áldozata, hisz a híresztelések (és az orosz katonák elmondása) szerint a német katonák sem tettek máshogy az oroszok hazájában. Nem csupán az orosz erőszakkal találjuk szemben magunkat hanem a végtelen igénytelenséggel is. Minden sarokba beleszarnak, minden falat lehugyoznak, az ágyba csizmával a lábukon fekszenek, a lakásokban a padlóra köpnek és ellopnak mindent, ami ketyeg (karórák). A főhős szemében egy dolog fontos: túlélni!

Többször is le kellett tennem a könyvet hogy egy kicsit végiggondoljam a történteket. Már csak azért is mert tudom hogy itthon is hasonló sorsban részesültek a nők. Ha jól emlékszem Kertész Erzsébet – „Fiút vártak lány született” című könyvében van az a jelenet, amikor az írónő a háború végén szülni megy egy klinikára, és sokkolva állapítja meg, hogy ő az egyetlen az osztályon aki életet adni ment. Mindenki más abortuszra vár.

A könyv eseményei oly annyira igazak, hogy ahogy utána olvastam rátaláltam arra az infóra is miszerint becslések szerint 2 MILLIÓ! német nőt erőszakoltak meg az orosz katonák (Magyarországon 50 000-re becsülik). Oly annyira elharapózott az illegális abortuszok száma, hogy magának a szovjet irányításnak kellett kíméletlenül már közbeavatkoznia és saját katonái között szétcsapnia.

Az utóbbi időben adtak leginkább hangot a tiltakozásnak (megkéstek pár évet) ugyanis ez a könyv kisebb lavinát indított el. Filmet is forgattak belőle. Az előzetes alapján jó munkát végezhettek. (Előzetes.)


A németek szenvedéséről nem nagyon beszélnek. Lehet, hogy azért mert úgy gondolja a világ mindent megérdemeltek. Pedig őket a mai napig nyomja múltjuk súlya. Nem igazán sajnáltatják magukat, talán ezért is van kevés olyan könyv vagy film ami a német lakosság háború alatti kálváriáját mutatná be. Talán innentől máskép lesz.

Ahogy olvastam mások véleményeit a könyvvel kapcsolatban többen is azt írták, hogy kötelezővé kéne tenni. Egyetértek. A Nyiszli Miklós könyvvel együtt. Talán jobban odafigyelnénk a múltra és az idősebbekre.

Ha többet akartok olvasni a témáról itt: http://kuruc.info/r/6/30292/ például megtehetitek.

Elsőként a szép borító ragadta meg a tekintetemet. Aztán pedig a különös írói név, akinek egyik könyvével már volt szerencsém találkozni. Harmadszor pedig az, hogy mindenki csakis jókat írt róla.

Ez a különös nevű írónő csak nem rég került be az olvasói köztudatba, miután egy igen jónak mondható és kellemesre sikerült tündérkönyvet írt meg, Lament (Sirató) címmel. A stílusa már elsőre kellemes és fogyasztható volt, így nem csoda hogy szájról szájra terjedt az ő könyvének dicsérete.

Nem sokkal azután megjelent a szóban forgó Shiver is, ami aztán sokkal nagyobb robajjal jelent meg az irodalmi „színpadon”. Persze nem csak azok kaptak a könyvön akik már megismerhették Maggie írását, hanem azok is akik az Alkonyat (vagyis hát Jacob) óta vérfarkas/farkasember lázban égnek. Meg kell mondanom, hogy én sosem voltam oda a farkasemberekért, úgyhogy maga a sztori nem csábított annyira, mint a borító és a dicsérő szavak.

Gracet kiskorában megtámadták a farkasok. Lerángatták a hintáról a ház hátsó kertjében majd vadul nekiestek. Grace nem tiltakozott. Grace nem sikoltozott. Ez az ami felkeltette Sam, a farkas figyelmét és innentől képtelen volt a fejéből kiverni Gracet.

Eltelt 7 év, és Grace már ifjú hölgyé érett. Sam továbbra is megbabonázva figyeli, nyáron fiú télen farkas bőrben. De nem mer szólni hozzá egy szót sem. Addig a bizonyos napig amikor Grace egyik iskolatársának halálát követően végzetes baleset nem éri. Találkoznak. Összejönnek. És szurkolnak hogy Sam ne változzon vissza az egyre jobban eluralkodó hideg következtében.

Van-e megoldás Grace és Sam számára?

És ha igen, fel merik-e vállalni a következményeket?

Egyedi ötlet meg kell hagyni. A farkasemberek nem a megszokott holdciklussal változnak oda-vissza hanem a hőmérsékletre való érzékenységük miatt alakulnak emberből farkassá és farkasból emberré.

A történetet Sam és Grace meséli el. Hol a fiú, hol a lány szemszögéből élvezhetjük a történetet. Ami pedig plusz információ, hogy mind Grace, mind Sam neve alatt olvasható a történet szerinti aktuális hőmérséklet, így kb. tisztában vagyunk vele hogy mennyire rizikós is a szituáció.

Ebből kiindulva, ha valaki nehezen viseli el, hogy a mitikus lények klasszikusnak számító ábrázolásait megreformálják, továbbá hogy mindezt egy tini életében teszik, akkor ne nagyon vágjon bele ebbe a könyvbe mert keservesen csalódni fog.

Az én számomra kedves volt és érdekes, de sajnos nem éreztem olyan katarzist, mint amit más beszámolók ígértek vagy reméltem. A vége tényleg megható, és valóban várjuk a folytatást, de valahogy mégsem lesz számomra annyira kedves. Az izgalom sem hágott a tetőfokára az én esetemben (a közepe kifejezetten lassúbb folyású volt) de unalmasnak sem mondanám egyáltalán. Számomra kellemes kikapcsolódás volt.

A borító pedig még annál is szebb mint a képen! Egyszerűen gyönyörű ahogy a fényben csillognak a pasztel kék különböző árnyalatai! Nem hiába nyerte el Amadea blogján a második helyet a legszebb könyvborító kategóriában.

Ajánlom a könyvet a fiatalságnak, a farkasembereket kedvelőknek, és azoknak akik ismerkednek ezzel a mostani ifjúsági fantasztikus irodalmas újhullámmal. Azoknak, akik megkedvelték ezt a stílust bizonyára tetszeni fog.

És ha túl van valaki a könyvön, várhatja a filmet is. Sajnos nincs pontos adat arról, hogy mikor is kerül majd a mozikba (szerintem idén biztos, hogy nem) és arról sem hogy vajon elindult-e már a szereplőválogatás.

Itthoni rajongóknak addig is ajánlom figyelmébe Magyarország első Shiver rajongói oldalát és a Wikipédiás oldalt amit az írónőről készítettem.

Kiadja: Könyvmolyképő kiadó

Hogy milyen könyveket tartok abszolút tökéletesnek? Először is olyanokat, amik akkor is velünk maradnak miután elolvastuk őket, álmodunk róluk miután párnára hajtjuk a fejünket és töprengünk mi lett volna ha ez és az a szereplő nem így vagy úgy döntött volna. Vajon mi történt volna? Más lenne a végkifejlet, más lenne a hatása, vajon más szemmel nézném az egészet? És persze ott az örök kérdés vajon milyen lesz a folytatás és mikor jelenik végre meg? Másodszor pedig tartsa bennem a lelkesedést és ha leteszem a könyvet akkor is vágyakozó szemekkel nézzek az irányába.

Ezért is szeretem a Csodaidők sorozatot, mert minden ilyen kritériumomnak megfelel. Ha egyszer elkezdem nem tudom letenni, ha a végére értem nem vagyok képes elszakadni a történettől és a szereplőktől. Csak tegnap fejeztem be a könyvet két napos olvasás után, de egész este kísértettek a szereplők álmomban. Jól aludtam tőle? Nem! Szeretem mégis az ilyet? IGEN! Biztosan sokan értik miről is beszélek, ezért nem is taglalom tovább mi is ez a …. megszállottság? Legyen. A történet megszállottja vagyok ilyenkor.

A harmadik rész színvonala semmit nem változott az első két könyvhöz képest, a történet viszont annál nagyobb fordulatot vett.

Judyval kezdődik a történet, akiről hamar megtudjuk, hogy orvosnak tanult, és éppen a frontra készül. Arra a frontra, ahol - tudomásán kívül - az Paul Martyn a főparancsnok akit ő még Yaan Raas néven ismer. Giin aki még mindig gyászol, töretlen erővel akarja védeni a Kavent és azok lakóit, még akkor is ha azok sokszor fittyet hánynak az ő figyelmeztetéseire, és majdhogynem meghurcolják. Yaan pedig próbál úgy háborút nyerni hogy az minél kevesebb véráldozattal járjon, közben pedig húgáért Judyért is aggódik folyamatosan. Valaki Yaan életét akarja, kerüljön az bármibe, de Giin elhallgattatására is komoly erőfeszítéseket tesznek. Judy a régi, külsős nevén él, de sokszor érződik úgy hogy csak hajszálon múlik kiderül-e ki is ő valójában. Szerencséjére azonban egy nagyon jó barátot kap a sorstól aki vigyáz rá, megóvja és figyeli majd’ minden lépését. Giin új lelki társra talál, aki csillapítja kissé gyászát és önvádaskodását, de a saját közössége szemét még nem tudta felnyitni és megint újabb támadásokat kap. Yaan lelkiismerete pedig állandóan a katonai kötelességtudat és a még megmaradt családtagjainak védelme között lavírozik.

Hármuk közül valakit elárulnak. Hármuk közül valaki még a többieknél is jobban szenvedni fog, miközben az emberiség java töretlenül folytatja önpusztító háborúját.

Miután elolvastam az utolsó sort is, kimorzsoltam a nem nagy meglepetésként kicsorduló könnycseppet a szememből, már nem lepődtem meg annyira, mint az előző résznél. Most már biztos voltam benne, hogy olyan eseménynél lesz vége, ahol az ember 100-szor is megnézi tuti biztos nem bújt-e meg még néhány oldal a kötet végén, mert ez nem igazság, hogy így legyen vége. Mint mondtam felkészültem, de attól függetlenül kissé csalódtam, hogy már megint várnom kell. Bár ez az érzés is igen vegyes, mert most érem azt, amit a Harry Potter láz idején éreztem. Várom már, hogy megtudjam a végét, de valahogy mégsem akarom, hogy eljöjjön a perc, amikor a kezemben tartom az utolsó részt, mert akkor az azt jelenti, hogy vége, nincs több várakozás a Csodaidőkre, nincs több találgatás és nincs több izgalom. Judy, Giin és Yaan búcsút int és már nem szól hozzánk többé.

Bár így is rezgett a léc, hogy megkapjuk-e egyáltalán a harmadik részt, hisz az első két rész kiadója az Animus hosszas megfontolások után úgy döntött, hogy mégsem adja ki a sorozat többi részét. Merthogy ez a sorozat nem népszerű. Merthogy nem veszik elegen a könyvet. Amit viszont meg egyszerűen nem értek!!! Nem jut el az infó a könyvről azokhoz, akik szeretik ezt a műfajt? Vagy ha igen akkor mi az ami zavarja őket? A különös írói név? Hogy nincs szembetűnő helyen a könyvesboltban? Vagy a borító netán? Vagy mi? Én nem szeretem a politikai szócsépléseket, nem szeretem a könyvbezárt rétestésztát sem a szájbarágást, úgyhogy el lehet nekem hinni, hogy nem nehéz a könyv és nem is gyerekes, és aki szerintem szerette például Stepheni Meyertől a Burok című könyvet annak ez is bejönne annak ellenére hogy ebben jóval több az intrika és az akció, csak esélyt kell neki adni.

Tehát adott egy nagyon jó színvonalú könyv egy nagyon jó írói stílussal és fantázia világgal. Mégis harcolni és izgulni kell azért, hogy olvashassuk a folytatásokat. De Görgey Etelka nem hiába talpraesett és annyira sokoldalú. Saját kiadót alapított arra a rövid időre, amíg meg nem jelenik a két befejező rész, és egyéni vállalkozásban kiadta a szóban forgó kötetet. Bátorság és lojalitás. Szerintem ezek a szavak jellemezőek ezen tettére. Bátor volt, mert a honlapján tett közvélemény kutatás ellenére nem lehetett biztos benne hogy megtérül-e a befektetése, és lojális mert nem hagyta hogy a sorozat rajongói hoppon maradjanak. Az egész szervezése profi volt. Mi előre megrendeltük és maximálisan bízva Etában előre kifizettük a könyvet, majd nem volt már hátra mint várni azt a bizonyos napot amikor átvehetjük a könyvet. Erre a Bookstationben került sor még júliusban, ahol boldogan vehettük kézbe az ígért kötetet. A könyv az első két résszel együtt továbbra is megrendelhető a honlapon. Személyes krahok és elfoglaltságok okán azonban nem tudtam kézbe venni a könyvet egészen mostanáig.

Személyes megjegyzésként még annyit, hogy két embert máris megfertőztem a Csodaidők lázzal, és nagyon örülök, hogy most már ők is ugyanúgy lelkesednek a sorozatért mint én, és ők is kaparják a falat a folytatásért akárcsak jómagam. :) Remélem többen is kedvet kapnak majd még hozzá, mert nem győzöm hangsúlyozni, hogy NEM BÁNNÁK meg azok, akik szeretik a fantasyt és a sci-fit. Hisz van benne minden, ami kell, stílus, izgalom, kidolgozott háttértörténet, rengeteg újdonság és szereplők akikért aggódhatunk.

Szurkolok egy esetleges külföldi megjelenésnek! Talán odakint ezerszer jobban megbecsülnék, mint idehaza, és ha kint sikeres lenne, akkor már itthon is kéne.

A negyedik rész ha minden igaz idén tavasszal várható, szintén magán kiadásban. Tehát érdemes figyelni a Csodaidők honlapját!
Addig is azok, akik már olvasták a harmadik részt, olvassák el - ha szeretnék - a negyedik rész első fejezetét.

Bámulatos milyen multikultúrális ez a könyv :)
Német órán angolul kaptam kölcsön, amit most magyarul értékelek.

Tehát: mint az már bizonyára kiderült a könyvet kölcsönkaptam, aminek én nagyon örültem mert Mark Haddon ezen írását már akkor kinéztem magamnak, amikor egyik Karácsonyra megkaptam az „1001 könyv amit el kell olvasnod mielőtt meghalsz” című vaskos könyvet. Húha! – gondoltam, ha már benne van ebben a listában akkor csalódás nem érhet (ezen gondolkodásmódom megdőlt Mohácsnál …. akarom mondani Ian Banks Darázsgyáránál) és felírtam a könyvtári listámra. (ami terjedelemben egyébként vetekszik Mikulás bátya beszerzendő listájával). Aztán valahogy mégsem került rá sor hogy kivegyem, mindig valami más volt ami megszédített.

Amikor meg már kézbevettem az „akkor most aztán mindjárt nekikezdek!” lelkesedéssel, valami oknál fogva mégis mindig hátrébb és hátrébb tettem, mert hiába a dicsérő szavak és a szívhez szóló ajánlások mégiscsak egy kutyáról és annak meggyilkolásáról szól ez a történet, és a szomszéd kisfiúról aki autista és elhatározza detektív lesz…. És én mindebből azt szűrtem le hogy ez biztosan olyan nyomozós, állatbarátos, mindenki szenved és mégis „happy” iromány lesz, amolyan gumicukorral meghintett édes élet keserű pirulával módon.

Hát nem!

Tényleg egy autista kisfiúról és egy meggyilkolt kutyáról szól, de csak az elején, mert minél többet tud meg a fiú és minél tovább kutakodik, annál több minden derül ki a saját ismertnek vélt életéről. Amiről eddig azt hitte, hogy megingathatatlan most dőlni látszik, és amire eddig lehetetlenként gondolt most megvalósulni tűnik. Egy fiú, aki a számok világában érzi biztonságban magát, most hosszú útra indul, hogy – egyáltalán nem tudatosan – többet tudjon meg magáról és eddig ismertnek vélt korlátairól.

A könyvnek mindenféleképpen különlegessége, hogy az eddig autizmussal foglalkozó regényekkel ellentétben ez első szám első személyben íródott, így pedig sokkal jobban betekinthetünk egy autista ember észjárásába. Persze tudom, hogy az autizmusnak több válfaja van, ezért nem is lehet általánosítani. És Christopher - ha ki lehet ezt egyáltalán jelenteni - nem a legsúlyosabb típusában „szenved”. Bár a szenvedés is érdekes és elgondolkodtató meghatározás, mert bár magától a betegség esetében nincs szó szenvedésről – hisz nem igazán érti meg a normális világot , így nem is érzi azt hogy hiányában szenvedne – de több velejárójától már nagyon is helytálló meghatározás. Szinte fizikai fájdalmat érez, hogy ha hozzáérnek (ölelésről, pusziról szó sem lehet), sikít és üvölt hogyha tömegbe kerül, ha pedig az imádott számaitól választják el akkor lelki fájdalom marja és letargiába kerül.

Nekem az érzéseivel sikerült nagyon nehezen azonosulnom. Ismeri a félelmet és a ragaszkodást. De nem volt egyértelmű számomra hogy érti-e és érzi-e a szeretetet és a gyászt. A legkevésbé a történet végén érzett aggodalmát tudtam megérteni, és az állandó zsebkés markolászást. (Aki olvasta tudja miről beszélek, csak nem szeretnék semmit elárulni előre). Ez utóbbitól már kifejezetten közveszélyesnek gondoltam a gyereket és azon tűnődtem, hogy szülei miért vettek neki egyáltalán kést? Megőrültek? Hisz minden alkalommal amikor megijed valakitől első gondolata, hogyha még egyszer „bántják” akkor a fűrészes oldalával már vágni fog.

És most, aki már olvasta az jelölje ki bal egér gombbal az alábbi szöveget, mert SPOILERT tartalmaz: lehet hogy szégyen és megvetendő de csak rövid ideig tudtam pálcát törni az anya felett. Így hogy jobban megismeri az ember ezt a bonyolult lelkivilágot már jobban meg tudtam őt érteni. Ez nem azt jelenti, hogy én is biztos elhagytam volna a gyereket, de egyöütt tudok vele érezni.

A történetbe időnként bekerül egy sor matematikai érdekesség is, hisz Christopher egyik kedvenc elfoglaltsága a számolás és a rejtélyek megfejtése. Ebben a történetben pedig akad belőle bőven. Lerajzolja nekünk az utcát ahol lakik, a táblákat amiket lát, az arckifejezéseket amiket nem bír felismerni és így tovább. Ezek kifejezetten tetszettek, ahogy az is hogy a fejezeteket nem a hagyományos módon sorszámozza, hanem egymást követő prímszámokkal jelöli.

A magyar borítóról mit is mondhatnék, mint azt hogy nem értem hogy miért ilyen, amikor az Európa kiadó tud ennél sokkal jobbat is. Ráadásul az a borító amivel a kölcsönkönyvem rendelkezik még szimbolikus jelentéssel is bírt, hiszen Christopher abszolút kedvenc színe a piros (azonban utálja a sárgát és a barnát) amivel kapcsolatban egy elméletet is gyártott. Ha iskolába menet egymás után 5 piros autót lát a buszról, akkor szuper klassz napja lesz. Ha azonban öt sárgát, akkor az már fekete napszámba megy és ilyenkor egész nap nem is szól senkihez egy szót sem. Tehát az a verzió ami az én kezembe került - a piros borítón a feldobott pacskerű fekete kutya - szerintem sokkal jobb választás lett volna.

A gyerekirodalomhoz sorolják, de mivel ennek megértéséhez kell egy bizonyos alapérettség, ezért én részemről 14 éves kortól felfelé ajánlanám.

Összességében annyira nem érintett meg a könyv, mint vártam. Ez nekem nem az "elolvasnám újra" kategória volt, ezért sajnos nálam „csak”:

- A golyói, Mr. Darcy! – adta át őket, a férfi pedig átfogta a lány kezét.
- Legyenek az önéi, Miss Bennet – felelte.

Ó. Te. Jó. Ég!

Már amikor kézbevettem tisztában voltam vele, hogy – enyhén szólva is - különös könyvet fogok olvasni, de hiába a fülszöveg és a sok véleményezés felkutatása, csak kiesett párszor a könyv a kezemből.

Láttunk már kínai Rómeót, afro-amerikai Júliát és középiskolás Makrancos Katát. Mindezen művek korábbi történetek mai köntösbe való csomagolásával születtek, tehát semmiségek voltak Seth Grahame-Smith könyvéhez képest, aki kissé máshogy közelíti meg a modernizálás elvét.

Vett egy világhírű írónőt és a szintén világhírű regényét, megfűszerezte egy kis agyvelővel egybeturmixolta pár élőhalottal majd díszítésül – biztos ami biztos - rádobott pár dobócsillagos ninját is.

Mivel itthoni könyves polcomon megpihen az eredeti is, így képtelen voltam ellenállni a kísértésnek és helyenként egyszerre, egymás mellé téve olvastam a két könyvet. Jane Austen szövege úgy kb. 80%-ban megmaradt, a maradék 20%-kot vagy kukára dobta vagy rendesen átfogalmazta és újraértékelte a XIX. sz eleji előkelő hölgyek és urak hétköznapjainak fogalmát.

Az alaptörténetet a legtöbben már ismerjük: adva vannak a Bennet lányok (szám szerint öten), a bugyuta anyjuk és nem túl boldog házasságban élő apjuk. A szomszédságba költöző Mr. Bingley aki főhőseink reményei szerint beleszeret a legidősebb Bennet lányba, Janebe, és az ő barátja Mr. Darcy akiről inkább remélik azt hogy hamarosan felszívódik, főleg a második legidősebb lány Eliza. Ott vannak még persze Mr. Bingley lánytestvérei, Mr. Collins az unalmas popónyaló lelkész, aki szívesen benyálazná cuppogós csókjaival valamelyik Bennet lány kezét, Lucasék akik a szomszédban laknak, Wickhem akiért elepednek a nők, és persze Lady Catherine de Bourgh is. Egyszóval a szereplők adottak és maradtak is. Csakhogy senki sem az aminek megszoktuk, és nem olyan viselkedést produkál amit elvárunk tőle.

Kisebb SPOILER veszély!

A Bennet lányok és Mr. Darcy kegyetlen zombi gyilkosok akik többször is jártak keleten hogy a harcművészet mesterségét elsajátítsák, az apjuk házasságtörő, Charlotte Lucas átalakuló zombi, Lady Catherine az ország egyik legelső zombi ölő és kísérletező matrónája, Wickhem arcátlanabb mint valaha és a végén jobban ráfizet mint ahogy emlékszünk rá, a lányok nagynénje Mrs. Gardiner pedig szintén nem a házastárs fogadalom betartásáról híres. A zongorázó éneklős jelenetek harcművészeti bemutatók lettek, minden házban elfér az edzőterem a könyvtárszoba mellett és a zombiégetők látványa a legfelkapottabb attrakció a környéken. Megmaradt azonban a finomkodó angol párbeszéd, a jómodor hiányának kifogásolása és az etikett szabálya. Ha zombik is vannak a történetben és verekednek az előkelő lányok még akkor is élveztem volna a történetet, de ez az ellentét az angol úri élet és a finomkodás között nekem túl sok volt.

Kb. egyharmadát olvastam már el a könyvnek, amikor először esett ki a könyv kezeim közül, ugyanis a mi drága Elizabethünk – rengeteg olvasó kedvence – ekkor küzd meg Lady Catherine ninjáival és az utolsó talpon maradt harcost végzi ki éppen oly módon, hogy áttöri a szerencsétlen bordáját, kitépi dobogó szívét majd beleharap mint az érett almába. Hogy a jelenet kerekebb legyen a következőt mondja ezután:

„Érdekes – közölte tele szájjal. – Sok szívet kóstoltam már, s mondhatom, a japánoké igen puha.”

Ezután három napig pihentettem a könyvet és idegrendszeremet, hogy újra bele tudjak fogni a történetbe.

SPOILER veszély vége.

Értem én hogy nem kell ezt komolyan venni, értem én azt is, hogy ez az egész vicces akar lenni, csakhogy az első 200 oldalon semmi vicceset nem láttam benne. Aztán elérkeztem az utolsó 100 oldalhoz és ahhoz a párbeszédhez amit legfelül olvasható, akkor már felcsillant némi remény arra, hogy ez akár még kissé mosolyogtató is lehet. A vége tényleg sokkal szimpatikusabb, mintha az író akkor kapott volna rá az ízére igazán, így aztán én az egésznek az első felét a helyében elölről írtam volna.

Meg aztán ott vannak a rajzok is. Austen eredeti regénye az 1800-as évek elején játszódik amikor is ilyen ruhákat viseltek a nők. Erre az illusztrációkban rendre vagy 100 évvel későbbi ruhákat firkáltak a nőkre és ez azért kissé illúzió romboló, amikor a borítón meg rendesen klappol ami az eredeti kiadáséval megegyező és szerintem legalább annyira klasszul néz ki a maga módján, mint amennyire bizarr.

És a harmadik ami előtt értetlenüll álltam az volt, hogy semmi magyarázatot nem kapunk arról, hogy hogyan kezdődött ez az egész élőhalottas kalamajka ami már oly régóta tart.

Az általános véleményem az a könyvről, hogy… az hogy nem könnyű egyértelmű véleményt hoznom róla. Ez az első könyv, amivel kapcsolatban annyira vegyesek az érzelmeim, hogy amint felszínre kerül az egyik, máris alányomja egy másik. Szeretem a Büszkeség és balítéletet, de nem vagyok oda a zombikért. Bírom a verekedős csajokat, de nem szeretem ha valaki két bunyó között finomkodik és a szoknyája redőjét igazítja mert mit fognak szólni mások. És végképp nem bírom ha valaki akit annyira kedvelek dobogó szíveket majszol. Kedvelem az abszurd humort, de nem tartom viccesnek az agyvelő szopogatását.

Mit mondjak a hiba az én készülékemben van, ebben biztos vagyok, ahogy abban is hogy Seth Grahame-Smith és én nem leszünk mérföldekkel elválasztott, de a könyvön keresztül összekötött jóbarátok.

Viszont bátran olvassák el azok, akik szeretik a zombis sztorikat, az agyvelőnek látszó karfiolt és ezek romantikával való egyvelegét.

Nehogy azt higgyük, hogy a VÉGE felirat után magunkra maradunk az Austen féle csipkésnapernyős-pukedlizős-szörnyek-földjés kalamajkában. Ezt a sikert meglovagolva kapjuk a második felvonást hamarost: Értelem és Érzelem meg a Vizi szörnyek - címmel. Hogy Magyarországon is kiadják-e azt még nem tudom, de ha itthon is sikeres lesz ez a műfaj akkor valószínűnek tartom, hogy nem váratják sokat az itthoniakat.

Seth Grahame-Smith következő áldozata pedig maga Abraham Lincoln lesz, akiről az írónak köszönhetően lehull a lepel és betekintést nyerhetünk „vámpírgyilkolászós” hétköznapjaiba. Mennyi mindent nem tudhatunk még a nagy öregről, mi? Amerikai megjelenés: 2010 március 02.

Azok pedig akiknek maradéktalanul bejött a zombis büszkeség és zombis balítélet érdemes tudniuk arról, hogy lesz ennek a könyvnek előzmény története is Dawn of the Dreadfuls címmel, ami nem kevésbé impozáns és emlékezetes borítóval rendelkezik majd és elméletileg magyarázattal szolgál majd arra hogyan is szaporodtak el a zombik a krikett, az ötórai tea és a visszafogottan szenvedélyes ország erdőiben. Elizabeth Bennet is a történet részese lesz, és láthatjuk majd hogyan küzdötte magát sikeres zombiölövé. Igaz ennek a történetnek elmesélését valaki más vitte végbe, így nem állítható hogy hasonló élményt fog majd nyújtani.

És ha mindez még nem lenne elég akkor várjuk bátran Natalie Portman mint Lizzy főszereplésével a filmet is, ami 2011-ben sokkol majd bennünket. A Keira Knightley féle Büszkeség és Balítéletet annyira nem szerettem, hogy ez a film már kész felüdülés lesz.

És ha még mindig nem lenne elég akkor jó hír a köbön, hogy Elton John is meglovagolja a szörnyes szépirodalmi újhullámot és filmes cégével belevág a (nem vicc) Büszkeség és Ragadozó című filmbe (Pride and Predator) ami míly meglepő a Büszkeség és Balítéletről fog szólni egy földönkívülivel megspékelve.

És bár igen valószínű hogy mostanság nem fogok ilyen témájú könyveket olvasni, azért arra mindenképpen kíváncsi vagyok milyen szépirodalmi kedvenceket fognak még Frankensteiníteni és milyen címekkel fogok még szembesülni amíg kitart majd ez az új divathullám.

Suzanne Collins könyvét alig egy éve adták ki Amerikában máris több millióan olvasták világszerte. Idén novemberben pedig a mi könyvesboltjaink polcait is megrohamozta. Már annyi jót olvastam róla, hogy már jó ideje kacérkodtam vele: megrendelem magamnak, mert ezt nekem is olvasnom kell. Aztán véletlenül megtudtam, hogy az Agave hamarosan kiadja és velem madarat lehetett volna fogatni.

Ez egy olyan disztópikus könyv, amiben összemosták a Big Brothert a Battle Royale-lal, a romantikát a mészárlással.

A történet szerint a nem túlságosan távoli jövőben az Észak Amerikai kontinens régi formájában megszűnt létezni. Helyette a diktatórikus Panem született meg, amely 13 körzetből közepén a Kapitóliumból áll. Bár már ez sem egészen igaz, mert egy lázadást követően a 13. körzet porig bombázták. Hogy a többi körzet még álmában se gondoljon hasonló lázadásra, évről évre egy halálos kimenetelű viadalt szerveznek meg a Kapitóliumban, amelyet élő adásban nézhetnek végig Panem lakosai. Nem csak hogy végignézhetik, végig is KELL nézniük, a bajnok kilétére történő nagy pénzekben történő fogadások azonban már fakultatív jellegűek. A 24 résztvevő mind 12 és 18 év közötti gyermek, minden körzetből egy fiú és egy lány akit sorsolás útján választanak ki (bár van ahol önként jelentkeznek). Közeleg már az óra, amikor kihirdetik a 12. körzet bajnokait. Katniss Everdeen – akinek szemszögéből kísérhetjük végig az eseményeket - pedig még egyszer vadászni megy legjobb barátjával Gale-lel, hisz mindenre fel kell készülnie. Ha őt sorsolják ki akkor édesanyja és 12 éves húga magára marad. Katniss lélekben már felkészült mindenre, a legrosszabbra azonban mégsem számított. A sors úgy hozza, hogy végül nem szokványos keretek között, de mégis bekerül a viadalra. Ekkor éri a második meglepetés. Kisorsolják a fiú résztvevőt is, és nem akar hinni a fülének. A sors fintora, hogy Peeta utazik vele a Kapitóliumba, az a fiú aki egyszer már megmentette az életét. Katniss gondolatában feltámadnak az oltalmazó érzések, de hamar észhez kap: a Viadal a túlélésről szól, és a végén – akárcsak a Hegylakóban – egy maradhat. Előbb vagy utóbb, egymás vagy más keze által, de egyiküknek mindenképpen meg kell halnia.

Miután elbúcsúztak szeretteiktől, felszállnak a vonatra, amely egyenesen a Kapitóliumba száguld velük. Útitársaik: Effie Trinket és Haymitch Abernathy. Haymitch a 12. körzet egyetlen még életben lévő bajnoka, ezért neki jár ki a tisztség, hogy saját körzetének bajnok jelöltjeit ő maga menedzselje és készítse fel lelkiekben a dicsőséges játékra (magyarán: a földi pokolra).

Katniss és Haymitch nem lesznek a legjobb puszipajtások, de a lány hamar belátja, hogy ha haza akar térni a családjához akkor el kell fogadnia a férfi szabályait és játszania kell a közönségnek mindhalálig, hisz a szponzorok azokat a játékosokat támogatják pénzzel és különböző tárgyi javakkal, akiket esélyesnek tartanak a viadal megnyerésére. És ha szerencsés lesz, akkor az életét köszönheti majd az őrjöngő néző seregnek. Ő pedig olyat mutat nekik cserébe, amit még nem láttak Panem történelme során!

Suzanne Collins nem elsőkönyves író, mégis csak most fedezte fel magának a világ ennek a fantasztikus (igazából sci-fi) könyvnek köszönhetően bár gyerek tévéműsorokban már rengeteget bizonyított, több Nickelodeon műsor készítésében részt vett. A történet alapja nem újdonság, láttunk, olvastunk már hasonlót, mégis magával ragad az egész történet az elejétől fogva. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet az ami ennyire megfogja az embert. Például a jól kidolgozott történet és karakterek. Akár valós személyek is lehetnének, főleg azt figyelembe véve, hogy mindegyiknek van valami hibája, egyikük sem ma született bárány. Meg kell azonban vallanom, hogy bár Katniss jó ember mégsem nőtt a szívemhez és Haymitch sem lesz a kedvenc antifőhős-aki-valójában-jó karakterem, de azért elég erősre sikerültek. Főleg az előbb említett két ember, ők ketten érezhetően a legerősebbek a sztoriban. És ne feledkezzünk meg Peeta-ról sem, aki azért ott van a szeren (nekem ő a személyes kedvenc). A történet pereg, és a már említett Battle Royale-lal ellentétben nem részletezi annyira a haláleseteket, de a belső vívódások itt is végigkísérhetők és átérezhetők.

Én két nap alatt elolvastam. Letehetetlen. Ajánlatos azoknak, akik szeretik az izgalmas történeteket, és azoknak is akik nem rajonganak a véres-cuppogós jelenetekért de egy jó kis izgi azért belefér az életükbe. Akiknek tetszett Scott Westerfeld - Csúfok (egyik személyes kedvencem) című könyve azoknak szerintem ez is bejön majd.

Gondolom semmi meglepőt nem árulok el azzal, hogy ebből a könyvből is filmet forgatnak majd. Az a Lionsgate vette meg a jogokat akik a Fűrész sorozatért is felelnek. Hmmm… nagyon remélem, hogy nem csábulnak el és nem koreografálnak vérfürdőt a történetből. És persze az sem túl meglepő, hogy mint mostanában minden olyan könyv, amiről kiderül, hogy mozgókép lesz belőle és világsiker volt, megindulnak a találgatások. Ki játssza majd Katnisst? Peetat? Haymitchet? Na és Galet? Ahogy a Youtube egyre nagyobb teret hódít, úgy növekszik a hasonló témájú videók száma is. (Mondjuk ehhez rengeteg kreatív ember is kell, akiknek idejük és megfelelő számítógépes programjaik vannak mindehhez. Nekem egyébként ez a legszimpatikusabb, bár nem nyálaztam végig az egészet). A forgatókönyv elméletileg jó kezekben lesz, ugyanis maga az írónő fogja megírni. A várható bemutatási idő 2011. Nem számoltam ki, de tutira sokat alszunk még addig. Addig is várjuk a második rész megjelenését magyarul, mert remélem, hogy kiadásra kerül majd az is. Amerikában már megjelent Catching Fire címmel és 2010 augusztusában már érkezik a harmadik is, aminek még nem ismert a címe.

Az Agave az eredeti, amerikai borítóval adta ki a könyvet, - igaz hogy nem kemény hanem puhakötésben amit én egy kicsit sajnálok - ami szerény véleményem szerint igen jó választás volt, mert ahogy elnézem néhány más ország borítóját néha röhögve- sírhatnékom támad. Szerintem a legrosszabb a svéd és a román. Hogy a svédeknek mi volt a koncepciójuk azt képtelen voltam megfejeteni. Hátha másnak sikerül. Két igen erős kivétel akad: az egyik az Egyesült Királyság (ők kétféle borítóval is kiadták lehet választani Katnissest és Peetásat is), akik mostanában igen klassz kis borítókkal állnak elő a másik a dánoké. A németeké is egész szépre sikerült de nem olyan komor a hangulata mint amilyen lehetett volna, ráadásul igen erősen emlékeztet a már említett Csúfok előlapjára. A legtöbben azonban az itthoni példához hasonlóan a biztonságos eredeti mellett voksoltak.

Remélem jövőre a második rész magyar kiadása is a polcokra kerülhet!

Az Agave honlapján az ismertető: http://www.agavekonyvek.hu/ism_collins_ehezok.html
Suzanne Collins honlapja: http://www.suzannecollinsbooks.com/

The Hunger Games rajongói oldal (az egyik a sok csilliárd közül):
http://www.hungergamestrilogy.com/fansite/

Itthon sajnos nem készült saját honlap a könyvnek, pedig biztosan ütős lett volna. Nekem egyébként a francia tetszik a legjobban, igaz egy kukkot sem értek belőle, de a kivitelezése akkor is tetszik.

2008 november 24-én 30.000 ember gyűlt össze Nagaszakiban, hogy megemlékezzenek azokról a japán vértanúkról, akik az 1600-as évek elején veszítették életüket szörnyű kínzások közepette.

Az 1500-as években erőteljes keresztény befolyás vette kezdetét Japánban. A földesurak és az parasztok is nagy örömmel fogadták a hittérítőket. A földesurak befolyásukat, a parasztok pedig vígaszt kerestek szörnyű mindennapjaikban. Az 1600-as évek elejétől azonban tiltani, később üldözni, majd pedig hosszantartó, kegyetlen kínzásokkal és halálbűntetéssel "jutalmazták" a kereszténységet a szigetországban.

Endo Suszaku (magyarul írják így a nevét, amúgy így szokták megjeleníteni latin betűkkel: Shusaku Endo) japán katolikus író volt, az akkori vértanúk és a hit megingásának történetét akarta megosztani az olvasóval ebben az 1966-ban megírt könyvében, AMI IGAZ TÖRTÉNET.

A regény kezdetén egy bizonyos Ferreira atyáról esik szó, akiről szörnyű hír járja szülőhazájában Portugáliában és a Vatikánban: a japán felügyelőknek sikerült megtörniük őt a rettegett kínvallató "Gödörben", és rávették keresztény hitének megtagadására. Három volt diákja azonban ezt nem akarja elfogadni, így útra kelnek, hogy maguk járjanak utána az atya történetének. Több hónapnyi viszontagság után kikötnek Macaoban. Csupán karnyújtásnyira járnak Japántól. Mégis falba ütköznek. A japánok megszakítottak minden kereskedelmi szálat a Portugálokkal így sem spanyol sem portugál hajóval nem mehetnek, de a macaoi misszió sem engedi őket tovább, hisz az életükkel játszanak ha japán földre lépnek. Végül megoldást találnak a problémára, és a három atyából ketten a rettegett sziget parti homokjára lépnek...

Maga a könyv egyáltalán nem hosszú (209 oldal) mégis hosszú az a lelki tusa amit a főhős Rodrigues atya végigél. Felépítését tekintve a könyv elején egy rövid s érdekes történelmi bemutatót olvashatunk az előzményekről és akkori helyzetről. Majd Rodrigues testvér leveleinek fordítása következik (a levelek állítólag valódiak). A pap levelei ezután megszakadnak és az író veszi át a szót. Végül pedig korabeli naplókba nyerhetünk betekintést, amiből megtudhatjuk mi lett a főhős sorsa.

A történet könnyen követhető, az író stílusa egyszerű mégis elgondolkodtató. Rodrigues atya jelleme a szemünk láttára alakul és formálódik. Olyan kérdéseket tesz fel magának és Istennek, amelyet már sokan mások előtte. Neki ez mégis új, és félelmetes.

Némaság. Ez a könyv címe, mert Isten hallgat, nem felel a kérdésekre, az imákra. Mintha elfordította volna arcát a Földnek ezen pontjáról.
"A pap vadul megrázta fejét, és befogta mindkét fülét. De Ferreira hangja és a keresztények hörgése irgalmatlanul beléhasított. Állj! Megállj! Uram, most meg kell törnöd a csöndet. Nem hallgathatsz tovább. Bizonyítsd be, hogy te vagy az igazságosság, a jóság, a szeretet."

Az író Tanizaki-díjat kapott ezért a könyvért, ami igen rangosnak számít Japánban és minden évben kiosztásra kerül.
Martin Scorseset is megérintette a könyv, és a tavalyi tömeges megemlékezés hatására elérkezettnek láthatta az időt arra, hogy megfilmesítse a könyvet. (Ez lesz a második adaptáció, a '70-es években már készítettek egyet a japánok). Ha minden igaz a forgatás hamarosan elkezdődik, a bemutató jövőre várható. Azt rebesgetik, hogy Ferreira atyát Daniel Day-Lewis, Rodriguest pedig Benici Del Toro fogja játszani. Bár Daniel Day-Lewis nevét még nem erősítették meg.

Ami pedig a borítót illeti...
Ha valaki szívesen elolvasná a könyvet, ne ezzel a borítóval keresse a polcokon, mert így legfeljebb az idegen nyelvű szekcióban lelhető meg.
Itthon a Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója adta ki. Tyű, ez jó hosszú név volt.. :)

Mondhatnám, hogy a borítója szerényre sikeredett, de ez nem egészen lenne igaz. Inkább mondanám puritánnak.

Becky Twilight oldalán már kíváncsian találgatják az Alkonyat rajongók, vajon milyen is lehet a Könyvmolyképző Kiadó által hamarosan kiadásra kerülő új sikergyanús könyvsorozat (Halhatatlanok) első része. (Hazájában, Amerikában már bizonyított).

Minekután igen szerencsésnek mondhatom magam, és még azelőtt elolvashattam a könyvet mielőtt a Kiadó eldöntötte volna megveszi-e (köszönet ezért Katona Ildinek), ezért úgy döntöttem, hogy a könyvről írt értékelésemet Ildikó engedélyével megspékelve most közzé teszem nektek, egy kissé átfazonírozott formában. Nem kell aggódni, semmi lényegeset nem töröltem ki … öööö…. beszélek itt badarságokat, pont a lényeget töröltem ki, mert azt szeretném, ha ti is annyira meglepődnétek majd olvasás közben, mint én!!! Tudom, hogy kegyetlen vagyok, nem mondtok semmi újat, és büszkén vállalom! :P
Kárpótlásul a bejegyzés alján egy kis meglepetés vár rátok!

Ever 16 és fél éves létére már több tapasztalattal rendelkezik, mint egy átlag 70 éves. Szülei és húga meghaltak egy autóbalesetben, ő komoly sérülésekkel és különleges képességgel megátkozva költözik nagynénje házába, hogy új életet, új barátokat és egy új Evert találjon magának. Az addig népszerű lány most kapucni alá és az „iPod ricsaj” mögé menekül, hogy megpróbálja kizárni a külvilágot, amely állandóan a körülötte lévő emberek aurájával, gondolataival és (érintés alkalmával) addig életeivel bombázza őt. A nap fénypontja számára, amikor halott húga szellemével beszélget a szobájában. Egy nap új fiú érkezik az iskolába. Mindenki leesett állal találgatja vajon melyik társasághoz csapódik a jóképű fiú, majd legnagyobb meglepetésükre a „vesztesekhez” vagyis Ever(a vesztes)-Haven(az emo gyanús lány) - Miles(a meleg fiú) csapathoz csapódik. Úgy tűnik senki másra nem hajlandó tekinteni csakis Everre, a lány azonban összezavarodik, mert mindamellett, hogy ő is több mint jóképűnek tartja Dament, hamar rájön, nem látja az auráját, sem a gondolatait, sőt érintésére a külvilág bekapcsolja némító gombját! Egyre több titok lengi körül a fiút, ám a zavar akkor hág a tetőfokára, amikor a fiú egy nagyon jó ismerőse is felbukkan a színen: Drina, a szexi vörös hajú, álomtestű nő, aki úgy tűnik nem csupán Damenre feni a fogát, de Ever legjobb barátnőjére Havenre is rátenné koszos kis mancsát. Egy nap meghal Haven egyik bulizós haverja, és onnantól kezdve Damen mintha egyszerre lenne a lánnyal ugyanakkor mégis távol tőle. Ever ezt nem bírja sokáig elviselni ezért megpróbál kimerítő válaszokat találni a maga módján. Lehet ez volt élete legrosszabb döntése…

Amikor az ember belekezd az olvasásba nem szabadul a gondolattól: Ez is! Ez is! Meg ez is az Alkonyatból van. Valóban rengeteg ismerős személyiség és elképzelés köszön szembe velünk. Daren a sármos, titokzatos idegen, aki bármit megtesz a lányért. Ever, aki kilóg a sorból és nagyon is tisztában van különcségével. Titkok, amelyek a fiút körüllengik, gondolatolvasás és a halhatatlan szerelem…

Mivel a jelek annyira egyértelműek nem vagyok képes elmenni csak úgy e hasonlóság mellett. Veszélyesnek tartom az ilyen próbálkozásokat, aki ilyet kitalál az vagy zseni vagy őrült. Azt hiszem félig meddig az előbbi esete áll fent, hisz a szájbiggyesztős – MÁSOLAT! – gondolatok után jön a csavar, ami ébren tartja az embert akár késő éjjelig is, mert annyira még többet akar. (Igen, én is). Zseniális a fordulat, mert míg mindenki előre levonja a konzekvenciát, addig kiderül, hogy valami őrülten más van a dologban. Az írónő stílusa izgalmas, az ember szeme maratont fut a sorokon. A párbeszédek jók, a szerelmi jelenetek magával ragadóak.

Pontosan ezért azt kell mondanom, kicsit sajnálatos hogy az eleje és az alapötlet maga annyira „Twilightos”, mert így sok olvasó abbahagyhatja az elején (ne adj’ Isten a fülszöveg után bele sem kezd), mondván ez egy selejtesebb kiadása lehet a kedvenc könyvének, pedig csak tovább kell(ene) olvasnia!

Röviden: Fantasztikus az eleje, fenomenális a csavarja, és nyitott kérdés a vége.

A kevés negatív élményem ellenére is kézbe venném a folytatást, mert mégis több bennem a szép emlék és a Deja-vu kellemes látogatása, mert utoljára a Twilight olvasása közben éreztem azt annyira, hogy nem akarok aludni és bárcsak mindig ezt olvashatnám.

Azoknak, akik várnak a Twilight folytatásaira (vagy már túl vannak rajta, mint én) és amolyan pótlékot keresnek, azoknak mindenképpen ajánlom!

Megjelenés: a 2009-es Ünnepi Könyvhéten (június 4-8)

EXTRA! EXTRA! EXTRA! EXTRA!
Az első fejezet elolvasható (magyarul persze) itt: http://konyvmolyok-esemenyek.blogspot.com/2009/05/alyson-noel-mindorokke-evermore-reszlet.html

Alyson Noel nem elsőkönyves írónő, már több ifjúsági regényt írt, de az igazán nagy áttörést ez a könyv hozta meg neki. És bár körülbelül fél tucat könyv van már mögötte, mind a mai napig izgatottan toporog otthon a könyvek megjelenése előtti héten.

Két bölcsesség, amit megosztott olvasóival honlapján:

– „Mindazok a briliáns ötletek, amelyek meglátogatnak éjjel, reggelre egyszerűen tovatűnnek”
– „Sosem késő, hogy megvalósítsd az álmaidat, az újrakezdés pedig nem szégyen!”

Honlapja: http://alysonnoel.com/index.html
A Halhatatlanok sorozat saját honlapja: http://alysonnoel.com/IMMORTALS/

Készítettem két Wikipediás oldalt (a könyvnek és az írónőnek)

Írónő: http://hu.wikipedia.org/wiki/Alyson_Noel
Könyvsorozat: http://hu.wikipedia.org/wiki/Halhatatlanok_(reg%C3%A9nysorozat)

Már jó ideje megjelent a második rész nálunk és hamarosan jön a harmadik is. Azok számára, akik türelmesen vagy türelmetlenül, de kivárják a megjelenést hamarosan megérik a babér.
Ha eddig azt hittétek már minden romantikát kimerített Bella és Edward kapcsolata, akkor tévedtek. Igen, hölgyeim és uraim mindezt még lehet fokozni, és Stephenie Meyer meg is tette azt!

A második rész vége ott maradt abba, hogy Jacob neheztel Bellára és ki nem állhatja Edwardot. A harmadik rész elején mindezt megspékeli, hogy Edward jó távol akarja tartani Bellát Jacobtól, (akit sokkal veszélyesebb fenevadnak tart még saját magánál is) és nem riad vissza ennek érdekében a házi őrizettől sem. Bella mindeközben szenved, mert nem akar háborút kirobbantani a vámpírok és a farkasok között, ugyanakkor ragaszkodik Jacob barátságához is.

De mint hamarosan kiderül, nem csak emiatt főhet Bella feje, mert Victoria továbbra is szabadon lófrál, ráadásul kiéhezett újszülött vámpírok is a város felé tartanak. Itt nagy összecsapás ígérkezik, és ezúttal Jasper lesz az, akinek tudására és tapasztalatára mindannyian számítanak. Mivel több tucat vámpír tart a város felé a farkasok sem maradhatnak távol, az ő segítségükre is szükség van. Kérdés, hogy bíznak-e a farkasok Cullenékben annyira, hogy vállt vállnak vetve harcoljanak az oldalukon. És ha ez eddig még nem volt elég a Volturi is tiszteletét óhajtja tenni a városban.

*Harc farkasok és vámpírok között.
*Harc Edward és Jacob között.
*Harc vámpír és vámpír között.
*Harc Bella és saját szíve között.


Igen, ez a rész a harcokról, előítéletekről, megbánásokról és az elfogadásról szól.

Bella szabadon mozoghat a két világ között, de ha teljesül rég várt álma, akkor örökre búcsút kell mondania indián barátainak, de legfőképpen Jacobnak, aki immár élete fontos részévé vált.

A magyar nyelvű, keménykötésű változat megjelenési ideje: 2009 október.
De Katona Ildikó meghallva a kéréseteket petíciót indított útjára (igen, saját magának, ez elég egyedül álló) hogy a puha és a keményfedél egyszerre jelenjen meg. Bővebben itt olvashattok róla (jobb oldalon).

Egy kis merengés:

2007. augusztus eleje.
Ekkor emeltem le az egyik könyvesbolt Idegen nyelvű szekciójáról a TWILIGHT-ot. Pár napra rá, már el is olvastam, és eszeveszetten kerestem a folytatást. Szerencsém volt. Addigra már három rész megjelent. Pont akkor adták ki az Eclipse-t. De nagyon-nagyon vártam a negyediket, és az amerikai olvasókkal együtt vártam és rágtam a körmöm a folytatást lesve. Addig is megtudtam, hogyan lehet itthon külföldről úgy könyvet rendelni, hogy ne kelljen Amazont igénybevennem. (Köszönöm Bookstation!) 2008. augusztus, eddig kellett várni. 2008 októberében már itthon is üdvözölhették az olvasók a sorozat első részét. Örültem, hogy végre az anyanyelvemen is olvashatom a könyvet. Örültem, hogy ezentúl nem csak kérdő tekintetek merednek rám, ha lelkesen kezdek mesélni erről a könyvről. Örültem, mert biztos voltam benne, hogy itthon is megszeretik majd. De nem sejtettem, hogy a sok öröm nyomában ott jár majd az üröm is.

Az egyesült államokbeli rajongók évente kaptak egy részt. Mi félévente kapjuk meg a magyar fordítást. Sokan még így is panaszkodnak, a kiadót szídják és a sokáig tartó munkát kifogásolják, majd ezzel indokolják, miért is inkább kalózfordítást olvasnak. Persze megértem, nehéz a várakozás, és megértem azt is, hogy nem egészen ugyanaz a két dolog, a megírásra és a fordításra várni. De egy dolgot vegyetek figyelembe (ezt már több fórumon is elmondtam):

Stephenie Meyer 2008 áprilisában tette az i-re a pontot, és írta ki a THE END-et a lap végére. A könyv mégiscsak augusztusban jelent meg. Akárhogyis számolom az amcsiknak is 4!!! Hónap kellett a szerkesztésre, a tördelésre és úgy általában mindenre, hogy kikerüljön a boltok polcaira a könyv.

Itt meg a 6 hónapot sokallják úgy, hogy a fordító elég nagy valószínűség szerint még így is reggeltől estig mereszti a szemét a monitorra és dolgozik és dolgozik és dolgozik. Több mint 500 oldalról beszélünk, aminek igényességét minden joggal elvárja az olvasóközönség. A fordítás olyan szakma, amit a legtöbben másodállásban és család mellett csinálnak. A kalózfordítást nyugodtan lehet bakikkal teletűzdelni, nyugodtan lehet vele kapkodni, hisz ott csak a gyorsaság számít, és a kíváncsiság kielégítése. A műfordító és a szerkesztő azonban figyel a magyarságra, a mai szóhasználatokra, a szlengek minél pontosabb visszaadására. Újra és újra átolvassák, és újra és újra belejavítanak. Mert nektek akarnak jót, mert a ti pénzetekért minőséget akarnak a kezetekbe adni, mert a nevük forog kockán.

Aztán olvastam olyan érveket is, hogy persze nálunk csak most jelent meg, és bezzeg ebben az országban, meg bezzeg abban az országban… Fel tudnék sorolni még mindig olyan országokat ahol még az első rész sem jelent meg. Miért mindig a szomszéd gyepét kell nézegetni? Támogassuk és nevelgessük inkább a sajátunkat!

És végül jön az abszolút kedvencem: Azért adja ki olyan soká a Kiadó a könyveket, mert több pénzt akar keresni! Hogy???? Ha ennek a logikáját elmagyarázza nekem valaki azt megköszönöm. Nekünk még úgy tanították menedzsment órán, hogy ha túl sokáig váratod a célközönséget előbb utóbb besokall és elveszíti az érdeklődését. Arról nem is beszélve, hogy ebben a konkrét esetben előbb fognak az illegális kalózfordításokhoz nyúlni és utána vagy megveszi a következő részt vagy nem.

Szeressétek a könyveket, szeressétek az Alkonyat sorozatot és becsüljétek meg a kiadó és fordító munkáját, mert hosszú ideje tartó kiadói némaság után a Könyvmolyképző a rengeteg magyar kiadó közül az elsők között teszi meg felétek a lépést és kérdez meg Titeket, kéri ki a véleményeteket és válaszol a kérdéseitekre. Mert felismerték, hogy a ti igényeiteknek feltárása a jövő, hogy erre manapság igenis szükség van és örültök, ha kérdésétek, kérésetek nem talál süket fülekre és igényes munkát vehettek a kezetekbe.

Köszönöm, hogy elolvastátok az igencsak hosszú bejegyzésemet!

Borostyán, 2009. június 08.

Mostanában egyre többen beszélnek Jodi Picoultról és még többen veszik meg a könyveit. Szerencsére, mert ez azt jelenti, hogy a későbbiekben is várhatjuk könyveinek magyar megjelenését. Nekem ez volt az első olvasói élményem tőle, de biztosra veszem, hogy korántsem az utolsó.

Először Könyvmoly társaim emlegették az írónőt, még az abban az időben, amikor a közös blog ötlete még fel sem merült bennünk. A legtöbbet a Nővérem húgát hozták fel akkoriban, amit nem is csodálok. Már maga az alaptörténet is viták alapja lehet, hát még az, ahogy a szereplők némelyike gondolkodik és cselekszik. Nem könnyen emészthető regény, és garantáltan változtatja véleményét az ember az egész könyv folyamán. Jodi Picoult pengeélen táncolt amikor megírta ezt a könyvet, de varázslatosan oldotta meg, hogy nehogy erkölcsi viták és tiltakozások alapja legyen.

Nem is tudom már hány éve volt, de emlékszem rá (a magyar híradók is beszámoltak róla), amikor hatalmas vihart kavart Amerikában egy házaspár, akik úgy hozták létre legkisebb gyermeküket, hogy megmentője lehessen a nagyobbik testvérének. A betegségre már nem emlékszem, arra azonban igen, hogy a házaspár egy halom jogi akadályba és tiltakozók tömegébe ütközött. Nem hiányoztak közülük sem az egyház tagjai, sem a háziasszonyok.

Ebben a könyvben nem ennek a procedúrának a végigjárásáról esik szó, ez már múlt idő a történetben. De Anna Fitzgerald a család legkisebb tagja pontosan így született, mert fiúk Jesse nem volt alkalmas donor. Úgy programozták genetikailag, hogy Kate-nek a leukémiás nővérének donorja lehessen. Tizenhárom év telt el azóta, Anna már sok minden odaadott magából, de most komolyabb dologról an szó: a veséjéről. Ahhoz, hogy Kate - akire azt mondták 3 éves korában, hogy csak pár évet élhet még - most 17 évesen még kaphasson egy kis időt, Anna egyik veséjét kell megkapnia. Az eddig engedelmes kislány most fellázad, és ügyvédet fogad. Nem más a tét, mint saját rendelkezési joga önnön teste felett. Más szóval: ezentúl ne a szülei döntsenek vele kapcsolatban orvosi ügyekben. A család már majdhogynem romokban hever, ez pedig újabb döfés a mindennapi életükbe. Sara és Brian a gyerekek szülei különbözően reagálnak az eseményre. Jesse, Kate és Anna bátyja, már elveszett lélek, drogozik, autót lop és az iskola WC-jét robbantgatja, meg ki tudja még mit művel, amikor nincs szem előtt. A házból is kiköltözött, helyette a garázs fölött lakik. Kate haldoklik, rövid időn belül meg kell kapnia Anna veséjét, hogy reménye maradhasson még pár hónapra vagy évre. Anna pedig egyfolytában vívódik önmagában, hisz imádja a nővérét, ugyanakkor felteszi a kérdést: ma a vesém, holnap mi. Gyakran változtatja a véleményét, de egy dolgot biztosan tud, ezt most végig kell csinálnia, és érezhetően nem mond el valamit, valami nagyon fontosat. Ügyvédje Campbell Alexander maga is titkokat cipel és már nagyon régóta nem figyelt oda a jogi dolgokon kívül senkire. Lehet ezúttal másképp lesz.

A történetben most Anna a főszereplő, és nem Kate, akinek mindig aktuális állapotára alapozzák a családi programot. Bár Sara és Brian nagyon sokat megtesz Kate-ért (a legtöbbet maga Sara) a legtöbb lemondást Annától várják el. Nem mehet táborba, szülinapi zsúrra is csak kis időre, a jövőjét tekintve álmodozni sem merhet egy távoli jónevű egyetemről, mert anyjában ilyenkor az fut végig: mi lesz akkor Kate-tel? Mi van, ha pont akkor Annától valami? (Helyesebben AnnáBól valami). Jesse-re már szinte nem is figyelnek, feladták, hogy foglalkozzanak vele, ahogy Jesse is csak Kate és Anna miatt figyel még a családra.

A legkedvesebb szereplő számomra Anna volt, aki korához képest nagyon is felnőttesen gondolkodik, ugyanakkor még mindig gyerek bizonyos dolgokban.

A legkevésbé Sarat az édesanyát kedveltem. Nem azért mert Kate miatt feláldozza a család többi tagját és többször is hangoztatja mennyire szereti a gyerekeit, MINDEN gyereketé, hisz természetes, hogy egy anya bármit megtesz gyermekéért, amit csak tud, hogy életben maradhasson.

SPOILER veszély!
Az olyan apró dolgok miatt nem szerettem őt, mint az, hogy:
- Röviddel Anna születése előttig még csak nem is gondolkodtak a neveken, annyira nem gondolt úgy gyermekére, mint egy gyerekre, hanem mint Kate megmentőjére.
- A másik pont ahol ez egyértelművé válik, az amikor Anna megszületik. A legtöbb anya első kérdése: egészséges? Sara azonban csak a köldökzsinór épségéért aggódik (ebből veszik le a szükséges őssejtet Kate számára) meg sem kérdezi mi van Annával.
- Amikor kiderül, hogy Kate számára még több dolog kell Annától, a tétovázó apának ezt mondja: Amikor Annát vállaltuk tudtuk, hogy Kate donorja lesz.
- És végül: a könyv elején panaszkodik, hogy némely orvos mennyire nem együttérző. Ezen felháborodását odáig jogosnak is tartom, amíg másik gyermekének szenvedését nem méri Kate-éhez és nem kezd el úgy gondolkodni, hogy mennyire szeretné sajnálni de nem tudja, mert Kate rosszabbul van. Erről csak annyit: ő sem különb az orvosoknál, akik láttak még ennél is sokkal csúnyábbat és napi szinten találkoznak súlyosan beteg emberekkel. Nem értem felháborodásának okát.
- A másik ami miatt haragszom rá az Jesse. Amikor Anna beadja a keresetet megállapítja, hogy biztosan ő is csak több figyelmet szeretne mint régen Jesse, és talán el kéne vinni egyszer moziba…. Mi van? Egy este a moziban biztosan sokat segít egy lelki beteg tinédzseren… Ha Jesset is így akarták megtartani a családban akkor nem is csodálom, hogy elveszítették.
- Anyáskodik Kate felett és mindig ott van neki, elintéz mindent, de SOHA nem kérdezi meg, hogy Kate mit szeretne. A betegségén kívül szinte semmit nem tud a saját lányáról, a legbensőbb érzéseit csakis Anna ismeri.
SPOILER vége.

Más szóval Sara iránt részvéttel viseltetek, de egyáltalán nem nőtt a szívemhez.

A történetet egy jó része egyébként személyes tapasztalatok alapján született meg. Jodi Picoult középső gyermeke ugyanis súlyos betegégben szenvedett, amikor kicsit volt. Mindkét hallójáratára tumor nőtt, ami nem volt rossz indulatú, de félő volt, hogy súlyos problémákat fog okozni. Majd’ egy tucat műtétet követően mára már jól van a fia, de elmondása szerint Sara belső tipródása ismerős számára.

A narrátorok egyébként mindig mások: Anna, Jesse, Brian, Campbell, Júlia, és Sara aki a múltra és a kezdeteket meséli el. Egyetlen egyszer sem Kate az elmesélő. Az ő gondolatait nem ismerjük meg. Mi is csak a betegségéről leszünk igazán jól informáltak.

Júniusban mutatják be a filmet Amerikában. Íme az előzetes.
Az édesanyát Cameron Diaz játssza, az édesapát Jason Patrick, Annát pedig Abigail Breslin, akit mostanában nagyon felkapott Hollywood. Legnagyobb meglepetésemre az ügyvédet Alec Baldwin játssza. Úgy tűnik, hogy visszatér? Jó színész, de Campbell a könyvben jóval fiatalabb nála, még csak 35 éves…. Alec Baldwin pedig 50! Arról nem is beszélve, hogy átírták a könyv végét! Pont attól volt annyira szívenütő, annyira emlékezetes. Az írónő maga is sajnálattal értesült róla a filmesektől, de mint mondta nincs mit tenni, és úgy érzi, attól még nagyon szépre sikerülhet a film. Lefogadom valamilyen habos-babos hollywoodi véget kreáltak neki. De majd meglátjuk, nem ítélek előre. Remélem, hogy nincs igazam.

A magyar kiadásról: igényesnek tartom, a fordítás nagyon jó, a borító is tetszik, de az eredeti még jobban, mert az szimbolikus értelmű (ahogy az idősebb nővér a fiatalabb vállára támaszkodik). Az eredeti cím is: My sister’s keeper annyira kifejező. A magyar címet nagyon szépen megoldották, mert az eredeti lefordítása igen kacifántosra sikeredhetett volna.

Jodi Picoult stílusa megnyerő és élvezetes. Még többet szeretnék olvasni tőle.

Biztos vagyok benne, hogy az édesanyákat nagyon szíven fogja ütni, én magam is végigbőgtem a végét. Apukák is olvassák csak el nyugodtan! Olyanoknak is akiknek beteg a testvérük. De mindenki másnak is szívből ajánlom, mert megtanulhatjuk azt is belőle, hogy nem minden az, aminek elsőre látszik és sokszor sok minden kimondatlan húzódik meg a dolgok mögött.

Úgy ragadtam le a polcról Alkimista barátunkat, mint aki újabb fényesen ragyogó, értékes kincsre bukkant. A fény azonban délibáb, a belbecs, pedig kérdéseket vet fel bennem.

Legtöbbször a: hogy lehet egy nagyszerű alapötletet ennyire elcsépelni? kérdés bukkant fel. Újra meg újra!
Hogy a történetből se maradjon ki senki, röviden leírom:
Nicholas Flamel, aki csupa nagybetűvel AZ ALKIMISTA, feleségével együtt jelen napjainkban is köztünk él (pontosabban amerikai barátaink között, hol máshol, ami kissé önellentmondásos, magyarázat később). Egy verőfényes san fransiscoi napon Sophie Newman ép telefonon csacsog barátnőjével és épp azt tárgyalják, hogy hogyan lehetséges az, hogy valakik nyakig beöltözve, kesztyűben és kalapban lép ki az utcára. (teljesen hétköznapi szituáció, én magam is felhívom a barátnőimet ha fura ruházatú embereket látok, majd fél órán keresztül hüledezek rajta) Ezek a fura fazonok a szemben lévő könyvkereskedésbe lépnek be, ami Nicholas Flamel tulajdona, és ahol történetesen Sophie ikerbátyja dolgozik a szünidő alatt. Hamarosan csörömpölés, dörömbölés hallatszik a boltból és pár kisebb földrengéshez hasonlatos remegés is kiszivárog onnan. Megérkezik Perenelle, Nicholas Flamel felesége és harcias amazonként beront az üzletbe, a 15,5 éves Sophieval a nyomában. Szó- és ökölcsata követi egymást, majd a gonosz John Dee megszerző Ábrahám könyvét (amit Flamel és felesége őriz már évszázadok óta, és innen nyerik a halhatatlanságukat, hisz az elíxir receptje abban van) vele az asszonyt is, majd sarkon fordul és elviharzik. Nicholasra marad az ikerpár, akikről kiderül, hogy egy nagyon fontos jövendölés részei, és rajtuk múlik majd a világ sorsa. (Persze mi más). Kalandos útra indulnak, hogy visszaszerezzék a könyvet és Perenellet a gonosz sötét ősök szolgálatában álló John Dee-től, akinek gazdája azon mesterkedik, hogy újra az ősök hatalma uralkodjon a Földön. Verseny az idővel, egy hónapjuk van, hogy megakadályozzák őket ármánykodásaikban, addigra mind a világnak, az ikreknek és Flamel házaspárnak is vége lesz, és nem marad senki aki megmenthetné az embereket.

Elvesztegetett sorok és ötletek kavalkádja az egész. Már az elején kiszámítható és megmondja az ember, hol ér véget az első kaland (igen, merthogy lesz több is) és ki a gyenge láncszem az egész történetben. Hátránya továbbá, hogy vagy százszor elismétli a nyilvánvalót, de ha nem is lenne az, akkor is max. kétszer leírni már bőven elegendő lenne. Egész pontosan Sophie és Josh kapcsolatára utalok. Minimum fejezetenként egyszer leírja az író, hogy a testvérek mennyire vigyáznak egymásra, és mennyire szeretik egymást, és mennyire egymásra vannak utalva, minekután szüleik régészek és állandóan utaznak. Ebből fakad a másik ismételgetés: szüleik régészek, szüleik régészek, a szüleik régészek!!!! Kösz, de elsőre is megértettem, feltételezem a gyermek olvasók is hamar felfogják a dolgokat.
A legántipátikusabb szereplő számomra Josh. Amennyire szimpatikus az elején annyira lesz tenyérbemászó a gondolkodása. 16 éves és nem használja az agyát, csak a pillanatnyi dühnek és a vaktában kimondott szavaknak él, tovább vagy hatszázszor el kell neki mondani valamit, hogy végre úgy is tegyen végre. Sophie kellemes személyiség és ezerszer okosabb, mint az öccse, de mégsem ő volt a kedvenc karakterem, hanem Perenelle, aki szerintem az egész könyvben a leghiggadtabban gondolkodó egyén.

Írtam, hogy ez a könyv több részes. Igen, valóban. Az egy hónap eseményei összesen 6!!! könyvben lesznek megörökítve. Amikor ezt megláttam, végleg lemondtam a folytatások olvasásáról. Lefogadom úgy nyújtja majd tovább a történetet, ahogy a folytonos ismétléseket is kiaknázta a regényben. Rétestésztát inkább sütve eszem, köszönöm szépen.

Felróttam az amerikai tartózkodást is. Néha valóban lefáraszt, hogy állandóan ők mentik meg a világot, hogy az UFÓ-k mindig ott landolnak és azt tartják a bolygó legizgalmasabb helyének, hogy a legszuperebb kémek az USA bokraiban teremnek és a szuperhősök szinte kivétel nélkül ott praktizálnak. Nem, nem ezért zavart ez annyira. Nicholas Flamelék állandóan bujkálnak John Dee elől, és az Alkimista el is mondja, hogy ahogy fejlődik a technika nekik egyre nehezebb meghúzniuk magukat. És hol bújnak el? Naná hogy a világ egyik legfejlettebb országában. Nem a Mongol Pusztában, nem az Antarktiszon, nem egy eldugott kínai faluban… neeeeem, ők a nyüzsgő Amerikát választják. A másik, amit nem értek, nem tudják fejből a receptet az elixírhez. Több, mint 600 éve már hogy havonta egyszer bedobnak egy koktélt, a könyv nélkül azonban ez nem megy nekik. Biztos elmagyarázza később, hogy miért van ez, de nem csábít ez engem annyira, hogy újra nekivágjak egy Flamel és Newman családi kalandba.

A magyar kiadásról: egy szóval írom le. Szörnyű! Ennyi elgépeléssel és hiányzó/fölösleges névelővel még az életben nem találkoztam egy könyv oldalain.

A hátsó borítón hirdetik, hogy hamarosan jön a film is. Bárhogy keresgéltem nem találtam róla semmilyen nyomot, ha valaki jobban értesült nálam, legyen kedves és ossza meg velem. Filmen még lehet megnézném, de csak akkor ha pár részt összevonnak, és egy filmként forgatják le. Általában rosszat tesz egy könyvnek a kurtítás, és nem sikerül annyira jól egy film, ahogy az olvasó várná, de most döbbentem csak rá, hogy mégis akadhatnak kivételek!

Pozitívum az egészből: megtudtam, hogy Nicholas Flamelnek milyen okos felesége volt és azt is, hogy John Dee létező személy volt, aki I. Erzsébet angol királynő tanácsadója, asztrológusa és alkimistája volt. És, hogy ő volt a világ első 007-es ügynöke. Nem viccelek, ez volt az álneve, amikor a királynőnek kémkedett. Állítólag a két nulla a királynő szemeit jelképezték, míg a hét John Dee szerencseszáma volt.

Sajnálom, ha most kissé felbosszantottam a könyvsorozat rajongóit, de ahogy nekik nekem is megvan a magam véleménye erről a könyvről.

Az újabb könyv, amit olvastam ez a kis finomság volt Anna Godbersentől.

Az, hogy ez a könyv a kezembe került igazán szerencsésnek mondható. A könyvtárban bandukolva figyeltem fel az újonnan beszerzett könyvek polcára. És ott volt köztük. Hamar lecsaptam rá, mert már terveztem, hogy elolvasom, és a könyvtár újonnan szerzett könyveskínálata piszok hamar megcsappan a szemfüles és sokszor szerencsés kölcsönzők által. (A könyvtárban néha farkastörvények uralkodnak :))

Ha olvasta valaki Edith Wharton-tól az Ártatlanság korát (vagy látta a nagyszerű adaptációt Michelle Pfeiffer-rel, Winona Ryder-rel és Daniel Day-Lewis-zal) akkor könnyedén el tudja képzelni milyen miliőben játszódik ez a történet. A helyszín ugyanúgy New York, az emberek itt is arisztokraták, az intrikák és megvetések ugyanolyanok. A különbség csupán 20 év a két regény történetének korszaka között. Míg az Ártatlanság kora az 1870-es években, addig a Luxe girl első része az 1899-es évben játszódik.

A regénynek több főszereplője is van, a szálak azonban sokszor külön-külön futnak, hogy aztán egy közös pontban mégiscsak bonyodalmakat és félreértéseket okozzanak. A történetet több szemszögből mesélik el, nincs két egyforma látásmód. És ami a fő: mindenki szerelmes valakibe. Az egész egy temetéssel (és egyben a könyv végével) kezdődik. A gyönyörű Elizabeth Holland a new york-i elit tündöklő csillaga tragikus módon életét vesztette egy lovas kocsi balesetben, testét örökre elsodorta a folyó. A többi főszereplővel és jellegzetes vonásaikkal már itt a gyászolók között megismerkedhetünk. Itt van például Penelope Hayes, Elizabeth legeslegjobb szintén gyönyörű barátnője, akiről hamar kiderül, hogy képtelen veszíteni, és addig nem nyugszik, amíg meg nem kapja amit akar. Ezúttal Elizabeth vőlegénye, Henry Schoonmaker kell neki. Henry nem szerelmes Elizabeth-be, unalmasnak és szenteskedőnek találja, olyan valakinek, aki mellett szabados életvitele miatt állandó lelkiismeret furdalás és bebörtönzés várna rá. Ő valaki másba szerelmes, Diana Holland-be, aki történetesen Elizabeth két évvel fiatalabb húga és nővérével ellentétben igencsak sok lázadó gondolattal, különcséggel és életörömmel áldotta meg az Ég. Diana viszontszereti a férfit, de jó testvérhez méltóan igyekszik ellenállni a kísértésnek, annak ellenére, hogy megveti a nővérét annak szolgai és erényes természete miatt. Elizabeth pedig… nos, ő sem szerelmes a vőlegényébe, ő Will Kellert szereti már évek óta (egy igen alacsony származású férfi), de mivel családja sorsa azon múlik kihez megy férjhez, így beleegyezik a házasságkötésbe a Schoonmaker birodalom egyetlen férfi örökösével. Will Keller viszontszereti Lizt, és el akarja venni feleségül, Liz azonban a családjához hűen állandóan nemet mond neki. Lina a komornája szintén szerelmes Will-be, és tiszta szívből gyűlöli Elizabethet, amiért az elcsábította a fiút. Aztán Elizabethet baleset éri, és a főszereplők közül sokan fellélegezhetnek. Lehetséges, hogy egyiküknek köze van a balesethez?

Ez már nem is szerelmi háromszög, hanem sokszög, ennek ellenére könnyen követhető a történet. Izgalmas fordulatokkal teli írás, és a stílus is tetszetős. A főszereplők elevenek, jó jellemábrázolást kapunk mindegyikükről. Maga Anna Godbersen is beismeri, hogy Edith Wharton nagy hatással volt rá, és szereti olvasni a könyveit. Az ő tiszteletére nevezte Elizabeth és Diana nagynénjét Edith néninek.

Ez a történet egy sorozat első része. Itthon meghagyták a Luxe címet, de az Ulpius kiadó mellé biggyesztett egy „Girl” jelzőt is, feltételezem a Bad Girl sorozatuk mintájára lépték ezt meg, így csábítva annak a szériának az olvasótáborát is. Nem olvastam a Bad Girl sorozatot, így nem tudom megmondani, hogy azok, akik szeretik azt olvasni, mennyire lehetnek elégedettek vagy csalódottak. Azok viszont, akik szeretik az intrikus történeteket, egy jó írónő tolmácsolásában, és kedvelik a XIX század végi korszakot, azok nem csalódnak majd.

A borító gyönyörű, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezért a HarperCollins-é az érdem, az Ulpius helyesen döntve „csupán” átvette az eredetit. Ennél szebbet és gusztusosabbat nem tudtak volna adni nekünk így igazán dicséretre méltó, hogy nem játszadoztak a borítóval.

Ami viszont kissé zavar engem az az, hogy a címlapon lévő lány (Elizabeth) nem igazán korhű ruhában és frizurában tetszeleg. Ettől még változatlanul szemet gyönyörködtető az eredmény, de azért én hiányolom azokat a szép XIX. század végi ruhákat. :P

A sorozat második része május 30-án várható magyarul, míg Amerikában októberre ígérték a negyedik rész megjelenését. (Ha valaki a Bookline-on szeretné megkeresni a könyveket, akkor ne az író nevével tegye azt, mert elírták a szerző nevét... A Luxe szóval érdemes kutatni!)

Sorrendben a könyvek címei:

Luxe (ennek borítóján Elizabeth)
Rumors (a borítón Penelope)
Envy (a borítón Diana)
Splendor (még nincs borítóterv)

Avagy: A férfi aki rászedte Oprah-t.

Erről az önéletrajzi könyvről először úgy másfél éve olvastam, a leírás alapján izgalmasnak tűnt, így felírtam a listámra. Ott is maradt érintetlenül kb. 2 hónappal ezelőttig. Valahogy sosem voltam olyan hangulatban. Igaz ez a két hónappal ezelőtti kedvemre is, és akkor sem terveztem, hogy megkeresem. (Akkoriban épp a „mese-korszakomat” éltem és lássuk be, egy alkoholista drogfüggő nem tartozik ebbe a kategóriába.) Egy este azonban a könyvtár polcai előtt sétálgatva éreztem a jobb cipőm talpába beszorult valami. Amikor a talpam érintette a padlót mindig karistoló hangot adott ki, az enyhe nyomásról már nem is beszélve. Megálltam egy polc előtt, belekapaszkodtam, felemeltem a jobb lábam és kipiszkáltam a kis gazt. Mikor végeztem felnéztem arra a kezemre, ami a polc szélét fogta. És akkor megláttam. Érdekes módon pont előtte volt a kezem. Nem nehéz észrevenni, mert 4 cm vastag gerince van. Gondoltam ez jel. Lekaptam, kikölcsönöztem majd a polcomra tettem. Ő pedig türelmesen várt, majd a megfelelő pillanatban engedelmesen felnyílt a kezemben.

Már az elejétől olvasatja magát, mindent őszintén kimond. Nincsenek képzeletbeli sípszók, amik takarják a csúnyabeszédet, de a képzelgések sincsenek takaréklángra téve. Nyersen megkapjuk. Mindent.

Ha most valaki azt kérdezi, hogy ez egy pszichopata elméjébe enged-e betekintést, akkor azt kell mondanom nem, Illetve nem igazán. Nem pszichopata az illető „csak” drogfüggő… és alkoholfüggő… és három államban körözött bűnöző. Huszonhárom éves, de ezerszer többet tapasztalt már életében, mint kortársai, több ütés érte, mint egy bokszolót, és többet ivott, mint egy „átlag” alkoholista. Mindennap legalább egyszer elájul, a reggelt véres hányással kezdi, majd folytatja a szintén véres vizeléssel. Egyre többször gondol a halálra és annak megváltó erejére. Este mindig máshol „hajtja” álomra a fejét. Reggel sokszor azt sem tudja hol van. Így kezdődik a történet is: fogalma sincs, hogy került a repülőre, de abban biztos, hogy most nem a kábítószertől repül éppen. Az első négy foga kitört, a szája széle falhasadt, a ruháját vér és hányás borítja. A légi kísérőtől megtudja, hogy Chicago-ba tart. A szülei felé. Akik mindig megpróbálnak segíteni rajta. Ezúttal sem tesznek másként, beültetik az autóba és meg sem állnak Minnesota-ig, ahol az ország egyik legjobb (és legdrágább) elvonója van. James beleegyezik, hogy megpróbálja, ő is érzi nem mehet ez így tovább, de nem tudja képes lesz-e végigcsinálni. Nem ígérget és nem ábrándozik. Ismeri magát és a képességeit. A detoxikálóban kezdi, éjjel ordít és sikoltozik, anyagot és piát akar, a teste és az esze kánonban követeli a napi adagját. Később felkerül az osztályra, ahol hihetetlenebbnél hihetetlenebb emberekkel találkozik. Egyesekkel összetűzésbe kerül másokkal életre szóló barátságot köt. Különösen Leonard, Miles és Lili vannak rá nagy hatással. Majd eljön az a pillanat is, amikor már úgy érzi nem bírja tovább, és elindul a klinika kijárata felé…

A könyv 2003 áprilisában jelent meg az Egyesült Államokban (bár Frey már 1997-ben nekilátott az írásnak mégis nagy részét 2000-ben írta meg). Nagyon jó kritikákat kapott, de nem volt nagy felhajtás körülötte, alig 100 000 példány fogyott el. Aztán 2005-ben megcsörrent a szerző otthonában a telefon. Oprah Winfrey tévéshowjából hívták és közölték vele, Oprah-nak nagyon tetszett a könyv és szeretné, ha a Könyvklubjában beszélhetnének róla. Októberben lement az adás, amelyben Oprah elérzékenyült szemekkel mondta el, hogy egész éjjel fennmaradt a könyv miatt és mennyire megérintette az író bátorsága és őszintesége. Kérdésére miszerint a történet valóban igaz-e azt a választ kapta, hogy igen, de a szereplők neveit az ő védelmükben megváltoztatta. A következő héten megrohamozták a könyvesboltokat, és a következő hónapokban több mint 1,5 millió példányt adtak el belőle. Ahogy egy könyvesboltban dolgozó mondta: „Nem tudunk eleget rendelni, elfogy mind.” Rengetegen írtak neki: szülők, akiknek gyermeke drogos vagy alkoholista volt, hogy köszönik a könyvet, mert így jobban megértik gyermekük problémáját, függők, akik megköszönték, hogy reményt adott nekik, ők is képesek lehetnek rá, és újra van esélyük a normális életre. Eddigre már 28 nyelvre fordították le, és 30 kiadó adta ki világszerte.

Aztán 3 hónappal később robbant a bomba. A The Smoking Gun nevű internetes újság közzétett egy olyan cikket, amelyben megcáfolták Frey több állítását is, ezzel pedig megkérdőjelezték a teljes történet hitelességét. A legnagyobb buktája két dolog volt: nem volt annyira körözött bűnöző és börtönben is csupán 8 órát töltött, a másik pedig gyermekkorára vezethető vissza. Nem féltek tőle a környéken és nem is közösítették ki a suliban.

Oprah kiborult, és válaszokat követelt az írótól kérdéseire, hisz sokan az ő bíztatására vették meg a könyvét (Amerikában Oprahnak igen nagy befolyása van a nézőire, amiből rengeteg akad, ő az egyik legnézettebb média személyiség. ) Frey beleegyezett, hogy újra elmegy a műsorba, és egy hosszú, őszinte beszélgetés folyt le köztük. Elmondta, hogy a könyv nagy része igaz, abban ferdített el a dolgokat, hogy mennyire volt ő rossz fiú, mert szíve mélyén mindig olyan akart lenni és gondolta, így jobb lesz a könyvnek is.

A műsor után az író több fenyegetést és „pokolba küldést” kapott, és rengetegen várták sóvárogva, hogy essen vissza és újra alkoholista legyen („Szép”, mi?). Megjelent egy olyan könyv is, ami a Millió apró hazugság címet kapta, és a borítója majdnem olyan volt, mint az eredeti. Egy ország zúdult fel, de akadtak barátok, akik kitartottak mellette, és olyan járókelők is, akik kitartásra buzdították ha felismerték az utcán.

Megadatott neki, hogy személyesen is találkozzon egyik kedvenc írójával, Norman Mailer-rel aki üdvözölte a rossz fiúk csapatában, majd a következőt mondta neki: „40 évig tiporták a nevemet. Most tiéd a megtiszteltetés, hogy a következő 40 évben felvállald ezt a szerepet.”

Amerikában az új kiadások már az író megjegyzésével jelennek meg, amelyben elnézést kér azoktól, akiket esetleg megbántott, majd elmagyarázza a félreértéseket és a ferdítéseket. (Magyarul ez nem olvasható, hisz a hazai kiadás 2003-ban jelent meg)

Igaz-e teljesen a történet vagy sem, nekem nagyon tetszett. Már a tény önmagában, hogy a kevés esélyei ellenére képes volt lemondani az alkoholról és a drogokról dicséretet érdemel. Mint író nagyon jól ír, egyedi stílusa van és izgalomban tartja az olvasót. Azért mert több ponton is hazudott, vagy helyesebben mondva: azt állította, hogy igaz, nem ítélem el. Nagy volt a kísértés és nem tudott ellenállni neki, az azonban, hogy valaki képes legyen egy egész könyvet megírni, csak azért hogy ő is tündökölhessen egy kicsit az eredeti sikerének fényében (ugyanez volt a helyzet a Da Vinci Kód esetében is) már erős túlzás. Az pedig, hogy "jóravaló" emberek akik előbb éltetnek valakit majd a pokolba küldik (majd abban reménykednek úgy bűnteti őt az ég, hogy visszaszokik) gusztustalan.


A magyar kiadásról: a fordítást nagyon élvezetesnek találtam. Az Athenaeum borítói azonban egyre nagyobb talányt jelentenek számomra. Biztos sok mondani valója van, csak én nem értem (ahogy Anita Diamant – Vörös sátor című könyvük esetében sem). Az eredeti sokkal kifejezőbb, szerintem nyugodtan meghagyhatták volna azt. Bár lehet, hogy jogi akadályai voltak? Nem értek hozzá.

Pár hónappal azután, hogy kiderült magyarul is megjelenik a Twilight, az Agave kiadó bejelentette, hogy jó voltukból Stephenie Meyer másik sikeres regénye (The Host) is eljut a magyar olvasók kezébe. December elejére be is váltották az ígéretüket, így örömmel leptem meg magam Karácsonyra, mondván ne csak másokat, magunkat is kényeztessük egy kicsit abban az időszakban.

A magyarországi start igen érdekesre sikeredett. Az Agave kiadó a blogján pályázatot írt ki a magyar címre a honlap olvasói között, amelyből aztán egy kreatív Brain-Storming kerekedett, és igen hamar meg lett a győztes "A Burok" hangzatosan igéretes és dicséretre méltó kiötlésével.

Parazita. Földönkívüli. Hódítás.

Ha a fülszöveget elolvassuk, tulajdonképpen ez a három szó jut eszünkbe, majd kezd piros fényekkel villogni a fejünkben. Majd gondolatban odakúszik egy egyenlőség jel is, mellé pedig az, hogy: "Lerágott csont."

Az eredeti kiadás még tavaly év elején jelent meg Amerikában, éppen az Alkonyat harmadik (Eclipse) és a negyedik (Breaking Dawn) része között. A rajongók éppen izgatott és türelmetlen várakozás lázában égtek, az írónő pedig úgy gondolta ezzel talán kicsit kárpótolhatja őket a hosszú várakozásért. A hatás nem maradt el, ez a könyve is - csak úgy mint az előzőek - stabil helyet biztosított magának a The New York Times Bestseller Listáján.

Amikor először láttam meg a borítót nagyon megtetszett, de a kategória (Sci-fi) már óvatosságra intett. Elolvastam az Amazon értékeléseit és mind a rajongók, mind az új Meyer olvasók többsége azt állította, a könyv nagyszerű. Elolvastam a rövid leírását is, de az a három pirosan villogó szó az egyenlőségjellel csak nem akart eltűnni, végig ottmaradt, hogy visszafogja vásárlási kedvemet. (Külföldről könyvet vásárolni akkor még nehézkesen tudtam, szállítási költséggel igen drága volt így nem vágtam bele, a Bookstation-t csak később fedeztem fel). Amikor az Agave blogján olvastam, hogy magyarul is megjelenik, egyből lelkesebb lettem, a többit pedig (Karácsony, saját magam vállon veregetése stb, stb…) már tudjátok.

A történet egy műtéttel kezdődik, melynek segítségével azon melegében betekintést nyerhetünk abba, miként is történik az idegenek beültetése az emberi testbe. Az aktuális emberi test Melanie Stryder, aki csodával határos módon csak most, annyi év óta tartó megszállás után került Hajtó kézre. A kiválasztott lélek - akit azon célból tesznek Melanie testébe, hogy feltörje a lány emlékeit és a többi bujdosó ember helyét megtudják – immár a nyolcadik bolygóján jár. Sosem maradt egy bolygón egy életnyi idővel tovább, nem akart újjászületni sehol sem. Így nevezik el Vándornak. Miután Vándor magához tér - immár Melanie testében – megpróbál minél több információra rátalálni a lány elméjében, de Mel sokkal erősebb, mint várta. Mi több, egyre határozottabban ad hangot saját véleményének, amely legtöbbször nem túl hízelgő Vándorra és népére nézve. Egy váratlan fordulat következtében a két lány szövetséget köt. Vándor és Melanie érzései lassacskán eggyé válnak, így nem meglepő módon Vándor is beleszeret Jared-be és féltőn gondol Jamie-re akiket eddig csupán emlékeiben látott. Mint az sejthető megtalálják azt a helyet, ahol egy maroknyi bujdosó befészkelte magát. A fogadtatás azonban nem túl kellemes… Fájdalmakkal teli idők várnak rájuk. Melanie lelkileg, Vándor pedig testileg-lelkileg szenved. Az emberek nem bíznak benne, többször megpróbálják megölni, még Jared sem képes hinni a lehetetlent… Nincs más hátra, mint türelemesen várni, tűrni és reménykedni, hogy egy nap belátják nincs mitől tartaniuk, nem a veszélyt hozta rájuk. Az életet bonyolítja még egy szerelmi négyszög is. Hisz Melanie szerelmes Jaredbe, így Vándor is így tesz, hisz az érzéseik túlnyomóan közösek, Jared pedig szerelmes Melanieba, de Vándorral szemben nem táplál hasonló érzelmeket. Aztán belép a képbe még valaki, aki meg nem Melanie testébe szerelmes, hanem Vándor lelkébe…. (Kicsit kusza, mi? :D Ne aggódjon senki, hamar át lehet látni, csak én fogalmaztam meg kissé bonyolultan! :P)

A hosszú kaland során a két lány megtanulja másképp nézni a dolgokat, mind a saját mind a másik faj esetében. Az emberek nem olyan érzéketlen gyilkoló gépek, a lelkek pedig nem olyan rossz szándékúak, mint azt eddig gondolták. Egy váratlan látogató felbukkanása választás elé állítja Vándort, az események pedig még jobban felpörögnek…

A történetet Vándor szemén keresztül ismerhetjük meg, ami nekem nagyon tetszett, a belső vívódása és gondolatmenete tiszta, érthető és átérezhető, ő lett a kedvenc főszereplőm. Melanie is helyes és aranyos lány, de nekem akkor is Vándor volt a favorit! :P Jared nem lopta be annyira magát a szívembe, a másik férfi annál inkább (a nevét direkt nem írom le, legyen meglepetés - annak, aki olvasni szeretné - hogy ki az). Az egész könyv nagyon tetszett, bevallom nőiesen többször sírtam is.

A „Lerágott csont”-tal kapcsolatban alaposan tévedtem. És ennek örülök. Ahelyett, hogy globálisan, hősök hajmeresztő mutatványain keresztül vezetne minket végig a történeten, pár tucatnyi ember és egy földönkívüli történetén keresztül ismerhetjük meg ezt a képzeletbeli, ugyanakkor félelmetes világot.

Most pedig térjünk rá a kényes részre:

Kiknek is ajánlom a könyvet?! Szeretném azt mondani, hogy mindenkinek, de úgy érzem kicsit felelőtlen lennék. Én személy szerint nem ajánlom azoknak, akik az Alkonyat lázában égnek, és még csak pár hete olvasták a könyvet. Hogy miért? Az ok egyszerű: félő többen egy kis Bella/Edward pótlékot keresnének ebben a könyvben ez pedig nem a megfelelő kiindulási pont ennek a regénynek! Teljesen más a története és a hangulata. Én is csak azután olvastam el, miután kissé lecsengett bennem az „Alkonyatizmus” láza.

Ellenben mindazoknak ajánlom, akik szeretik Stephenie Meyer stílusát és lelkivilágát vagy akik egy izgalmas és lelket melengető történetre vágynak. Azoknak is, akik még nem olvastak Meyertől egy sort sem, vagy azoknak, akiknek vámpíros történet nem igazán jött be, de szeretnének valami újszerű földönkívülis megszállást olvasni.

Ha valaki még hezitálna, az Agave az első fejezetet nyilvánossá tette: http://konyves.blog.hu/2008/12/02/stephenie_meyer_a_burok

Remélem ebből is film lesz egy szép napon!

Itthon kemény kötésben és az eredeti borítóval jelent meg. Én azt mondom: jó választás volt!

Ui: Ha valaki kíváncsi rá, milyen helyszín ihlette a történetet, akkor látogasson el Stephenie Meyer honlapján ide: http://www.stepheniemeyer.com/th_photos.html#_self , és tekintse meg a képeket. Az írónő szokásához híven, ehhez a sztorihoz is megalkotta saját zenelistáját, azt pedig itt: http://www.stepheniemeyer.com/th_playlist.html lehet meghallgatni.

Nem, nem! Nem Robert Redford és nem is ló a főszereplő! Ha valakit e kettő tényező csábítana benne igazán, akkor csalódnia kell, ez ugyanis mese a javából!

Pár hete az egyik értékelésemnél reagáltam egy hozzászóló jótanácsára, ahol Gail Carson Levine nevét hoztam fel, mint példás mesemondó, aki több ifjúsági regényt is írt már, nem is akármilyen színvonalon. Ezennel örömmel jelentem be, hogy rátaláltam egy újabb versenyparipára.

Shannon Hale stílusa gördülékeny, izgalmas és elvarázsoló. Ez volt az első könyve, mégsem érezni rajta.

A mese nem új, a Grimm testvérek már elmesélték ezt a maguk módján, de Shannon Hale úgy gondolta sokkal több lehetőség adódik ebben a páratlan történetben, amely egyébként gyermekkora egyik legkedvesebb meséje volt. Így alakított a pár bekezdéses mese köré egy egész fantáziavilágot és lett belőle 405 oldal.

Anidori-Kiladra Talianna Isilee (Röviden: Ani) egy Kildenree nevű királyság koronahercegnőjeként látta meg a napvilágot. Születése után három napig ki sem nyitotta a szemét. Ez már elég ok volt ahhoz, hogy a kislányt fura bogárnak tartsák. Különleges adottsága, mely szerint képes az állatok nyelvét megérteni, és beszélgetni velük, csak súlyosbítja a helyzetet. Édesanyja, a királynő egy szép nap megelégeli a dolgot és onnantól szigorú nevelésben részesíti legidősebb gyermekét. Ani későbbi, uralkodói teendőire való felkészítés közben megtörik így teljesen magába fordul és elveszíti önbizalmát. Egyetlen barátai Selia - aki egyben udvarhölgye is – és Falada - a hófehér csődör - akit már kiscsikó kora óta magáénak mondhat. (Rendben, mégis van benne patás főszereplő! :P) Egy tragikus baleset következtében hamar rájön, hogy a sors egész más jövőt szánt neki, mint azt eddig sejtette. Belenyugodva az új fejleményekbe, hosszú útra indul hát Seliával, Faladával és 40 főnyi testőrségével a szomszédos Bayern királyság fővárosába. A több hónapos út alatt érzi ahogy megváltozik a hangulat körülötte, hallja ahogy sugdolóznak a háta mögött, és Selia is mintha teljesen megváltozott volna. Röviddel a megérkezés előtt a feszült hangulat csúcspontjára ér, megfosztják a lányt rangjától, vagyonától, nevétől és lovától. Aninak menekülnie kell és fogalma sincs hogyan másszon ki a kelepcéből, amelyet az árulók ástak neki. Addig is, hogy megéljen valamiből és közel kerüljön a királyhoz libapásztornak áll az udvarnál. Miután híre megy, hogy Bayern hamis vádak alapján meg akarja támadni az otthonát, Kildenree-t, elszánja magát a cselekvésre.

Van benne minden, ami kell: szerelem, varázslat és izgalom. Hosszú estékbe nyúlóan olvastam, erőszakot véve magamon, hogy idővel letegyem és nyugovóra térjek.

Itthon sajnos még csak ez az egy Shannon Hale könyv jelent meg, de őszintén remélem, hogy a General Press Kiadó hamar megörvendeztet bennünket a többivel is.

A kiadásról még annyit, hogy meghagyták az eredeti borítót és a számomra oly kedves keménykötésben szervírozták. Köszönöm nekik!

Ha valakit érdekel az eredeti Grimm féle verzió itt megtalálja, de korántsem annyira élvezetes és színes mint ez a könyv!

Több film is készült az alaptörténetet felhasználva, de emlékeim szerint még egyiket sem láttam. Ha a Shannon Hale féle verziót megfilmesítik, feltétlen bemasírozok a moziba jegyet venni vagy a könyvtárba DVD-t kölcsönözni!

Ajánlott: 10 éves kortól

Ha hiszitek, ha nem, kalandos módon mutatták be nekem ezt a könyvet. Az illető sem volt akárki…. Meg Ryan személyesen!

10 éve, amikor megnéztem a Szerelem hálójában című romantikus komédiát - Meg Ryan-nel és Tom Hanks-szel a főszerepben– volt benne egy jelenet, ami valahogy bennem maradt. Meg Ryan bánatosan néz be a konkurencia könyves plázájába, ahol egy hölgy az eladótól a cipő-könyvek után érdeklődik. Az eladónak persze fogalma sincs róla mi lehe taz, Meg Ryan segít végül a nőnek és mondja el mik azok és ki írta őket.

Szóval ezek a cipők sokáig megmaradtak bennem. Legnagyobb sajnálatomra akkor még nem jelentek meg magyarul ezek a regények (valójában most sem beszélhetünk többes számról.)

A Balettcipők Noel Streatfeild cipő sorozatának egyik – legértékesebb - darabja.

Helyszín: London, az 1930-as években. Matthew Brown professzor egy nap váratlan batyuval állít haza. Táskájában egy pólyás csecsemő lapul, akit ő maga mentett meg egy hajószerencsétlenség során. A kislány szülei odavesztek, rokonokat nem talált, neki pedig nem volt szíve árvaházba adni a picit, így végül úgy döntött örökbe fogadja. Felnőtt unokahúga (Sylvia) és annak egykori dadája (Nana) segítségével Paulinnak nevezik el a kislányt. Mat bácsi azonban nem képes sokáig egy helyben maradni, így hamarosan megint útra kel, és hamarosan egy újabb csomaggal jelenik meg. Az új csomagot Petrovának keresztelik el, és még mielőtt kimondhatná élete első szavát, Mat megint veszi a sátorfáját. A harmadik kislány már küldemény formájában érkezik. A nagybácsi már nem mer személyesen beállítani Posyval. Így lesz a kis árvákból hirtelen nagy család. Idővel albérlőket fogadnak a házba, akik érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal foglalkoznak, amelynek köszönhetően mindhárom kislány hamar megtalálja a maga elhivatottságát. Pauline színésznő, Petrova pilóta és autószerelő, Posy pedigbalerína szeretne lenni. Mivel Petrova kilóg a sorból (fiús dolgok érdeklik és ezt akkoriban nem nézték éppen a meghatódottságtól elfátyolosodott szemmel) neki is be kell állnia a Tánc- és Színművészeti Akadémia növendékeinek sorába. Mindhárman szinte a világot jelentő deszkákon nőnek fel, ez pedig mindannyiukra más-más hatással van. Egy biztos: egy percig sem unatkoznak, mindig történik velük valami.

Nagyon jó stílusban íródott, élveztem minden sorát. Annyira belemerültem, hogy a végret már bőven éjjel 2 után jutottam el, de megérte! Noel Streatfeild könnyedsége Lucy Maud Montgomery-ére emlékeztetett. A két mesélő tökéletesen megfér(t) egymás mellett. Míg L. M. Montgomery Kanadában, addig Noel Streatfeild Brittaniában volt a leány ifjúsági irodalom koronázatlan királynője. A cipők sorozatot újra és újra kiadják, sosem szűnik iránta az érdeklődés. Sajnálatos módon mi „csupán” a Balettcipőket kaphattuk meg, a többit (még) nem adták ki. Remélem ez változni fog. Ennek a kiadása is felér egy kisebb csodával - legalábbis én így látom - mivel a szóban forgó kiadót – nevezetesen a BONA – e könyv 2007-es kiadása után, mintha a föld nyelte volna el. (A honlapjuk sem túl közlékeny, ha már itt tartunk.) A cipő sorozat többi tagja: Tennis Shoes, Dancing Shoes, Theater Shoes, Party Shoes, Traveling Shoes, Movie Shoes, Family Shoes és Skating Shoes.

Ejtenék pár szót a borítóról is. Nem a legszebb, sem a legcsúnyább, amit életemben láttam, de ha jobban megnézzük pár eredeti kiadásét, akkor elgondolkodunk, nem akadt volna valami szebb is? Mert ez kicsit úgy néz ki, mintha összecsapták volna. Ráadásul nem is azok az "igazi" balettcipellők vannak rajta, amiket az ember egyből elképzel ha erről a táncról van szó.

Tiszta szívből ajánlom 10 éves korosztálytól, és azoknak a felnőtteknek, akik szeretik a lányos regényeket és kosztümös történeteket.

A regényből a BBC filmet is készített, melyet 2007 Karácsonyán mutattak be az Egyesült Királyságban. (Előzetes itt: http://www.youtube.com/watch?v=GeJswQSb5jU ) Pauline-t nem más alakította, mint Emma Watson, aki Hermionét játssza a Harry Potter sorozatban. Mat bácsit pedig a szintén Harry Potteres Vernon bácsi személyesíti meg.

Vannak írók akiknek könyvébe elég pár sornyit beleolvasni és tudja az ember, neki ezt el kell olvasnia. Szeretem az ilyen alkotókat, mert általában felemelő érzés a könyveiket megismerni.

Nicole Krauss nevére is (hol máshol?) az amazonon figyeltem fel, próbáltam itthoni kritikákat is találni, de nem jártam túl sok sikerrel. Úgy látszik, kevesen vagyunk még olvasóblogosok.

Ez az írónő első könyve, mellyel teljesen érthető módon rögtön fejest is ugrott az elismert írók sorába.

A történet egyszerre ismert és ismeretlen. Ismert, mert az alaptörténet annyi könyvben és filmen ránk talált már, tán megszámolni sem bírnánk. És ismeretlen, mert ilyen stílusban, ennyire kevert kártyákkal csak kevesen képesek továbbadni.

Leo Gursky nem hős, nem szép, nem világhírű, és egyáltalán: látszatra nem tűnik ki semmiben a tömegből. De gyönyörűek, olykor nevettetőek és sokszor ríkatóak a gondolatai. Idős már, sosem nősült meg, családtagjai mind meghaltak a lengyelországi zsidódeportáláskor, ő maga kalandos úton-módon szökött meg és jutott végül el Amerikába. De nem ez a kaland az ő legfőbb története, hanem „A” szerelem, amit csakis egyvalaki iránt érzett egész életében és nem teljesedhetett be, így megírta azt egy regényben, és remélte, hogy pár embernek azért tetszeni fog. (Egyik pillanatban nagyon jókat derültem Leo Gursky határtalan szellemességén és önironiáján, a másikban pedig elsírtam magam. Ezek a részek a legerősebbek a könyvben)

Alma Singer tizenöt éves, aki egyszerre gyászolja elhunyt édesapját és kívánja vissza „régi” édesanyját és figyeli borzadva öccse egyre különcebb viselkedését. Egy nap titokzatos levelet hoz a postás, egy idegen megkéri édesanyjukat fordítson le neki egy spanyol könyvet, amely nagyon sokat jelent számára: ez A szerelem története. (Alma Singer történetei a legizgalmasabbak és leglényegretörőbbek a könyvben)

Ez a könyv sok olyan ember életét köti össze, akik nem is tudnak róla. Van, akit végigkísért egész életében, van aki csak most olvasta és van aki odaajándékozta annak akit legjobban szeretet a világon, hisz az ő életét is megváltoztatta.

Mi mindenre lehet képes egy hétköznapi tárgy?

Nagyon sok mindenre!

Sokan olvasták itthon is Sara Gruen – Vizet az elefántnak című könyvét. Akaratlanul is összehasonlítottam magamban a két írói stílust, valószínűleg azért, mert mindkét könyv egy idős ember visszaemlékezésével és belső gondolatvilágával kezdődik, és mindkét könyv rejtélyes. De hadd áruljak el valamit: Sara Gruenben nincs meg az a képesség, hogy a mi lelkünkből is írjon, Ő „csak” mesélni tud.

Teljes szívből ajánlom mindenkinek, aki elgondolkodott már a fiatalságról, szerelemről, öregségről, betegségről, a halálról…. Egyszóval az élet dolgairól.

Ui: Érdekes, hogy olvasás közben valahogy előbújt agyam egyik fiókjából egy régen hallott dal, és végig azt dúdoltam magamban.
Hétrét - Sír a hajnal

Ez nem egy amolyan polcról lekacsintós könyv volt a könyvtárban, ami utánad kiabál és integet, hogy vigyél el! Vigyél el! Ezt bizony úgy kellett a raktárból felhozatni, mert kutatásaim alapján nagyon jónak ígérkezett. A méretei mondjuk igen csak megleptek, úgy 1 cm vastag és kb. 16 cm hosszú. Nem túl sokoldalú, csupán 114 oldal, ennek ellenére azonban ügyesen bánik adottságaival. Maga a téma ismerős számunkra, az emberi lélek és érzések bonyolult összetettsége, és kavalkádjai. Mindezt könnyed stílusban, igen sokszínűen tálalva a kedves olvasó kemény karton kötésű tányérjára.

Medardo di Terralba őrgróf fiatal és tapasztalatlan katona, ennek ellenére már tiszti rangban vágtathat a törökök elleni harcban. Rögtön első szolgálati napján ágyúlövés éri, és a szegény gróf ketté hasad. A tábori kórházban csupán a jobb felét találják meg, de azt sikeresen életre keltik, majd hazaküldik. Így szál ki a gyaloghintóból egy fél fej, egy kar, egy láb és egy fél lélek. Mert hamarosan egyértelművé válik, hogy nem csupán teste károsodott igen erősen, hanem a lelke is. Könyörtelen és halálos rendeletekkel tartja rettegésben a környék lakosait. Mindent, amit lát félbevág vagy felgyújt. Egy napsütötte, madárcsicsergős - amolyan jó hangulatú napon - csupán fél tucat embert végeztet ki, ha olyanja van, akkor a többszörösét. Sokan már a halálát kívánják, mígnem egy napon elő nem kerül a jobb párja, nevezetesen a bal. Ő a ló túloldala, mindenét odaadná a szegényeknek, siratja az árvákat és ápolja a fertőző betegeket. Mikor megtudja, hogy másik fele mennyire kegyetlen, sajnálkozik a dolgon, de tenni ellene nem tesz semmit, csupán annyit, hogy alázatosan és nagy lelkűen próbálja kijavítani a másik által okozott károkat. Odáig fajul a dolog, hogy faszentségével lassacskán már az ő halálát is kívánni kezdik az emberek. Ennek az egésznek persze egy mindkettejük által kiszemelt lány vet véget, ő lesz az indok, hogy ők ketten élet-halálra összecsapjanak. Mi vár rájuk? Végső megsemmisülés vagy bölcs, szélsőséges tapasztalatokkal egyesített teljes élet?

Hosszú ideje foglalkoztatja az embereket a világ jósága és rosszasága, a nőisége és a férfiassága, lentje és a fentje, a kintje és a bentje. Ha a Yin és a Yang szimbólumára gondolunk, akkor könnyen megérthetjük, hogy nem létezik olyan, hogy tökéletes jóság vagy gonoszság. Mindkettőből van ez is, az is az emberekben, így van a többség egyensúlyban. Ha az egyensúly azonban felbomlik, akkor eredményül szenteket, csodabogarakat vagy sorozatgyilkosokat kapunk. Előbbieket jó szívvel, utóbbit átkokkal és (egyes országokban) villamosszékkel öleljük keblünkre.

Italo Calvino stílusa annyira magával ragadó, annyira tömör és mégis könnyed, hogy egyszerűen képtelenség letenni. Igen kifinomult és (szerintem) egyáltalán nem bántó gúnyolódása helyenként kisebb szájrángásra késztet, mesélő tehetsége pedig gondolkodásra. Agyi kapacitásunk túlterhelése nélkül igen hamar el lehet olvasni, és habár tanulságos történettel szolgál számunkra szórakoztató módon teszi azt, hisz már az alap történetből is látható, egyáltalán nem veszi magát komolyan.

Italo Calvino első számú körözött író lesz a (könyvtári) listámon. Örülök, hogy rátaláltam.

Magamtól sosem kezdtem volna neki e könyv olvasásának, de Lulin oldalán nagyon jó értékelést olvastam. Hab volt még a tortán, hogy a könyvtárban pár napra rá, az ajánló polcra volt kitéve.

A hab sajnos hamar leolvadt a tortáról - úgy a 100. oldal tájékán - de a süti ennek ellenére omlós és könnyen fogyasztható maradt. (Nemsokára itt a Karácsony, talán ezért hasonlítgatok sütikhez)

Az írónő rögtön az elején megnyeri a női olvasókat ezzel az ajánlással:
"Ezt a könyvet azoknak a nőknek ajánlom, akiket bárhol, bármikor a világon megvertek, megerőszakoltak és megaláztak. Azoknak ajánlom, akiknek teher a másságuk és ezért az életük is. Azoknak, akik igazságról, szerelemről álmodnak. Végül azoknak, akik azért küzdenek, hogy soha ne haljon meg a remény."

A történet hamar a közepébe vág, én pedig pont ezt szeretem. (Hangsúlyozom, most könyvekről beszélünk :P) Nincs félre duma, sem több száz évvel ezelőtti töri bemutató, a cselekmény egyből elkezdődik.

Isabeau gyönyörű és boldog lány, aki közelgő esküvőjére készül. Az 1500-as éveket írjuk, amikor még törvény adta joga volt egy hűbérúrnak a mennyasszony első éjszakájához Isabeau nem engedelmeskedik, ezért pedig ő és szerettei drágán megfizetnek. A lány túléli a uraság, Francois de Chazeron által végrehajtott válogatott kínzásokat, majd a fagyot is, ahová kitették, hogy az éhes farkasok tépjék szét. A farkasok azonban nem bántják őt, mert Isabeaunak és női családtagjainak van egy titka, amely a most kialakult határtalan gyűlölettel és bosszúvággyal karonfogva életben tartják a lányt és megerősítik a bosszúra. Sok év telik el, alaposan felkészül majd beavatott és beavatatlan segítőivel megindul a bosszúhadjárat. Chazeron alkimista törekvései és a hír, hogy eladta lelkét az ördögnek épp kapóra jön…

Az alaptörténet nagyon jó (igaz kicsit már kopottas és elnyűtt) de mégis hiányzik belőle valami. Illetve több valami. Az írónőnek nem kifejezetten elbűvölő a stílusa, a karaktereket nem dolgozta ki teljesen, sok szereplő szemén keresztül kívánja elmesélni a történetet, ezért mindegyikük egy kicsit befejezetlen maradt, a kinézetükről is kevés információt kapunk, teljesen az olvasó fantáziájára bízza őket. Az egésznek a légkörét úgy tudnám szemléltetni, ha fogjuk Francois de Chazeron alkimista kemencéjét és az olvasztó tégelybe az alábbi anyagokat tesszük:

- Egy jó adag Romana füzet (bármely része megteszi, ne legyünk válogatósak, ha nincs ilyen a könyvespolcon vagy az újságtartóban elfekvőben, akkor helyettesíthetjük egy kisebb adag Nora Roberts-szel)
- Pár oldal Ken Follett - a Katedrális című regényéből (különös tekintettel legyünk a szexuális aberrációs részekre)
- Egy leheletnyi Szepes Mária - Vörös oroszlánja
- Majd szórjuk meg Victor Hugo - A Párizsi Notre Dame gnómjaival, szegényeivel és cigány asszonyával.

Mindezek ellenére (vagy pont ezért) könnyen fogyasztható kis olvasmány. Nem ígér nagy izgalmakat, sem örök emlékezetet, de pár órás kikapcsolódásnak mindenképp megteszi.

Van folytatása is, de én egyelőre nem érzem égető szükségét, hogy tovább kísérjem Isabeau történetét.

Jó hírrel szolgálhatok!

A Summit Entertainment és Catherine Hardwicke kitűnő munkát végzett!
Vágtak belőle itt és ott, adtak hozzá ezt meg azt, de mégis azt a történetet láthattuk, amit olvashattunk.

Kitaláltátok? Igen! Ott voltam a premier előtti vetítésen! Köszönet érte Katona Ildikónak! :P

De mielőtt megírnám véleményem a filmről egy kicsit húzni foglak titeket (legyen ez az előjáték :P) és mesélek a háttértörténetről.

Mint azt már megírtam a könyvet 2005-ben adták ki először az Egyesült Államokban. Hollywoodnak beépített radarjai vannak a sikerkönyvek felé, és nem túl meglepő módon az Alkonyatra is igen hamar felfigyeltek. A licitversenyből a Summit Entertainment került ki győztesen. Ne lepődjetek meg, ha nem ismerős a nevük, nem reklámozzák agyon magukat, és eddig csupán az oldal pályán mozogtak betársulva más nagy cégekhez, de kis részben olyan filmeken is segédkeztek, mint a Híd Terabithia földjére, a Babel – Brad Pittel és Cate Blanchettel – az Amerikai Pite, a Szerelem a Kolera idején, vagy a Parfüm. Az Alkonyatban már nagyobb részt vállaltak, és nem akartak elkapkodni semmit.

Először is rendezőt választottak Catherine Hardwicke személyében. Olyan tini filmek fűződnek a nevéhez, mint az itthon is bemutatott Tizenhárom vagy az idehaza már kevésbé bemutatott (vagy mondjuk ki, hogy egyáltalán nem?) Lords of Dogtown. Forgatókönyvírónak Melissa Rosenberget kérték fel, aki a Ste up című film szövegkönyvét is írta.

Eleinte szó volt róla, hogy az eredeti Forksban fognak forgatni, de végül Washington állam helyett mégis Oregon mellett döntöttek. (Azért nem kell sajnálni a várost annyira, mert így is elöntik őket a turisták, meggyőződésem, hogy több a turista lélekszám, mint az őslakos)

Aztán jöhetett a színészek válogatása. A rajongók a várakozás idejében megkreálták saját stáblistájukat. Rengeteg, rajongó által készített videót lehet megtekinteni a youtubeon Voltak köztük érdekes elméletek is meg kell hagyni. Ha valaki kíváncsi rájuk és bírja idegekkel, akkor írja be a youtube keresőbe: my cast twilight. Én személy szerint egy választással szimpatizáltam volna a legjobban, mert Bellát teljesen úgy képzeltem el, ahogy Danielle Panabaker kinéz. (A Shark sorozatban láthatjátok, mint Stark lányát).


Végül 2007 novemberében kihirdették, hogy Kristen Stewart játssza majd Bellát, aki fiatal kora ellenére nem ma kezdte a filmes szakmát. Tehát ő volt az első név, akit nyilvánosságra hoztak. (Emlékeztek a Pánikszobára Jodie Fosterrel? Kristen játszotta a lányát).

2007 decemberében nyilvánosságra hozták azt a hírt is, amely kulcskérdést jelentett a rajongók többségének körében, nevezetesen annak a színésznek a nevét, aki Edwardot játssza majd. Robert Pattison nevét nem fogadta osztatlan örömmámor, de hamar lecsillapodtak a kedélyek. Mondhatni, már az ő fenekén sincs tojáshéj, a Harry Potter negyedik részében például, ő volt Cedric Diggory.

Aztán jöttek szép sorban a többiek is, és 2008 februárjában megkezdődött a forgatás. Mondanom sem kell a rajongók képesek voltak órákat is elautókázni a forgatási helyszínekre, csak hogy egy pillanatra láthassák legalább a stábtagokat. (Elsősorban persze Pattisont.)

Az írónő hosszabb ideig jelen lehetett a forgatáson, ahol kérdésekre válaszolt, ha valami nem volt egyértelmű, és tanácsokkal látta el a színészeket. (A negyedik könyv akkor még nem jelent meg, így a történet végét még homály fedte). A rendező nagy nehezen rábeszélte az írónőt, hogy egy kb. 3 másodperces jelenetet bevállaljon, így egy pillanatra maga Stephenie Meyer is feltűnik a mozivásznon. (Kiszúrtam ám segítség nélkül. Na jó azért kaptam bal lengőbordába egy jól irányzott döfést is, hátha mégsem, köszönet érte életem párjának :P)

Áprilisban befejezték a forgatást és megkezdődtek a vágások. Hogy csigázzák a jónépet (hisz minél tovább fenntartják a kíváncsiságot és az izgalmat, annál biztosabb, hogy bevonul a néző a moziba) hamarjában összedobtak egy egész jelenetet, ami elég kezdetlegesre sikerült (akárcsak a Vissza a jövőben Doc makettjei…. :P) Aztán jöttek az újságcikkek, az interjúk, az első előzetes, a második előzetes, a filmzene piacra dobása és végül a premier.

A filmről

Na, eleget dumáltam félre, jöjjön a lényeg! Ritkán jövök ki egy adaptált filmről elégedetten a moziból, de mindezt most mosolyogva tettem meg, mert TETSZETT!

Kezdem a színészekkel: Robert P.-ben kellmesen csalódtam, a szemöldök összevonáson kívül másra is képes és (szerintem) tényleg jól játszott. Kristen Stewartot én nagyon csípem, és a film 95%-ban nagyon jól játszott, de voltak gyengébb jelenetei is. (A végén a kórházi ágyban például). A Charliet alakító színész szerepénél fogva nem sokat szólt bele a dolgokba, de klasszul játszotta a magának való apafigurát, aki nem mellékesen a filmes verzióban igen vicces! Carlisle-lal még most sem voltam kibékülve. A színész játékával nincsen kérem semmi bajom, csak a kinézetével. Színészi alakítása tökéletesen elhiteti, hogy ő a főnök, rá hallgatnak az emberek, na de ahogy kinéz….. Rosszpont a sminkesnek! Esme. A könyvben az ő figurája állt a legtávolabb tőle, de a filmen nagyon megkedveltem. Rosalie és Emmett, ahogy a (nagy) könyvben meg vagyon írva, semmi hiba. Alice és Jasper…. Alicenek itt még nem sok szerepe volt, várnunk kell a következő részre. Jasper, Jasper…. Újabb bazi nagy fekete pont a sminkesnek. Nem tudom neki milyen az elképzelése a jóképű férfiakról (isteni kinézetű vámpírokról), de valami hibádzik nála az fix.

Ami a legjobban tetszett az egészben, hogy a film VICCES! Igen, így van, még a könyvnél is humorosabb. Elég sokszor nevetett az egész nézőtér, és nem csak a nőnemű egyedek a fiúk/férfiak is kivették a hangos mosolyból a részüket.

Akciójelenetek: nnnnnna eggggen. Nem sok van benne, a végén a harc és…. Tulajdonképpen ennyi. De a könyvben sincs ez másképp. Így ha már ez az egy adatik meg a koreográfusnak, akkor lehetett volna kicsit kreatívabb is. Kicsit kusza volt ez a jelenet.

SPOILER ON!
A könyvben a sorrend: James csapdába csalja Bellát és bántalmazza, aki erre eszméletét veszti. Edward megjelenik, Emmettel és Jasperrel együtt kicsinálják a piros szeműt, majd kiviszik és elégetik. Nem bírnak Bella vére közelében lenni, hisz nem kívánják kísérteni a s sorsot. Ezzel szemben: James csapádba csalja Bellát és bántalmazza, Bella nem ájul el de megjelenik Edward. Megjelennek a többiek is. Emmett, Jasper ÉS ALICE kicsinálják a piros szeműt. Jamest odabent égetik el a teremben, Bella vére kicsit sem zavarja őket.
Ez nem tetszett. Nem logikus.

SPOILER OFF!

Kisebb bakik voltak még: Amikor Bella és Edward a Jeeppel az erdőben menekül, felkapcsolt reflektorral teszik mindezt. Miért? Edward tutira jól lát a sötétben.

Egyszer csicseregték a madarak, hogy pórfelvételre hívták vissza a színészeket, mert az eredeti verzió végén nem volt benne Jacob Black. De mikor sejthető volt, hogy a New Moonnal is végigcsinálják a vásári cirkuszt, akkor felvették még a könyvben is szereplő jelentet. (Amikor Billy lefizette Jacobot, hogy beszéljen Bellával). Ez szerintem tutira igaz, mert: ebben a bizonyos jelenetben nincs kardigán Bellán, teljesen szabadon vannak a vállai pedig odakint vannak. Aztán jön egy snitt és Voilá: máris rajta van!

Amit hiányoltam: ALICE és CARLISLE története! Semmi sem maradt belőle. Nyomokban sem.

A vége: Az valami fergetegesen ütősre sikerült! Már csak a folytatjuk felirat hiányzott!

A zene: SZUPER! Azok a részletek alapján amit előre hallottam belőle, azt hittem helyenként túl nyálas máskor meg túl fülsértő lesz (Ahogy apám szokta mondani: Jeeee, Jeeee, Jeeee! Bakkkkeeeeecskeeee) de erről szó sincs. Észrevétlenül simul a történetbe.

Konkluzió: Amit elvettek pótolták mással. Amiket hiányoltam, itthon jutottak eszembe tulajdonképpen. Amíg tart a film nem törődik az ember ilyenekkel, mert végig leköti a mozgókép. Az egésznek az atmoszférája, a lendülete ötöst érdemel. Egyértelmű, a DVD-nek majd a polcomon a helye. Mennyit is kell mostanában várni a megjelenésre? Úgy 4-5 hónapot?

Ui: Köszönet kedvesemnek, hogy első kérésemre bevállalta, hogy megnézi velem a filmet. (Végülis, neki is tetszett) És külön köszönöm neki a technikai információt, miszerint a könyvben szereplő Volvo és a filmben látható nem ugyanaz. A filmes Edward egy modernebbet kapott, mondhatni zsír újat! :P